A Bába néni

Prológus
Már évek óta foglalkoztatott a gondolat, hogy kamerával rögzítem élete történetét, ám mindig halogattam. Mikor azután Tóbiás fiunk hét és fél hónaposan a pocakomban mocorgott, úgy éreztem, nem halaszthatom tovább a fel­vételt.

Mi jut eszembe a nagymamámról?
Kis vályogházának ablaka alatt a nyári alkonyban illa­tozó estikék. Békabrekegés és tücsökciripelés. A szilvafa a kertben és a szilvalekvárfőzés. A puha dunnái, melyek a fűtetlen éjszakában is melegítettek. A nevetése. Meg hogy szerette a népdalokat, s szinte soha nem láttam tétlennek. Eszembe jut még, hogy ő volt a falu „Bába nénije”. A falu apraja-nagyja a keze alatt született 1950 és 1968 között. Emlékszem a hihetetlen erejére, határozottságára és állhatatosságára, amivel két férje korai halála után három gyermekét egyedül nevelte fel.

A mama ifjúkora
Nagymamám édesapja nyolc-, édesanyja négygyermekes családból származott. Négy lánygyermekük volt. Ő má­sodik gyermekként született 1919 őszén. Nagymamám a hat osztályt tizenkétévesen fejezte be. Az iskola elvégzése után nyaranta a határba járt dolgozni. Az aratás két-három hétig tartott, a gabona feldolgozása a mezőn további három–hat hétig. Keresetéből megvolt a kenyerük, és még három disznót is fel tudtak nevelni. Télen a dohánybeváltóban dolgozott. A dohánytermelők szállították be a dohányt, s az ő feladata az volt, hogy egy fatáblára felírja, hogy barna vagy világos dohány­ról van-e szó, s ezt kellett bedobnia a dohány mellé a zsákba. Nagymamám családja sokat adott arra, hogy a négy Balogh lány szépen öltözködjön. Fiatal lányként dél­előtt nagymisére jártak, délután litániára, estefelé pedig sétáltak a főutcán. A fiúk mögöttük sétáltak, így ismerkedtek. Szép volt.
A mama tizenkét éves volt, amikor egy rokonnál meg­látta élete nagy szerelmét. Károly magas volt, szép és huszonnégy éves. Azonnal egymásba szerettek, de nagyon. Nem is titkolták. Károlyt három évre behívták katonának, kerékpáros századba. Megígérte, megvárja, míg a mama eléri azt a kort, amikor megtarthatják az esküvőt. Ez így is történt. Nagymamám még nem volt tizenhét éves, amikor összeházasodtak. Károly vesszőfonással kereste a pénzt. Közben falusi rendőrt kerestek, s felvették. Mama, ahogy el­mondta, nagyon szerette a férjét, s olasz családokra jellemző hévvel kezelték a konfliktusokat. Két gyer­mekük született. Károlyt házasságuk hetedik évében, 1944-ben vitték ki a frontra. Nagymamám soha többé nem látta viszont. Eleinte még leveleztek zöld tábori lapokon, ám egy idő után nem jött üzenet, s halálhírét egy másik özvegyasszony hozta. Károly megsebesült, hozták volna haza vonaton Magyarországra, de sajnos útközben meghalt. Nagyenyeden temették el, tömegsírba. Mama próbált egy sorstársával eljutni a sírhoz, de nem engedték át a román határon. Ezért azután írt Nagyenyed postamesterének. Úgy számított, hogy postamester biztosan van ott is. Petúniamagokat küldött, hogy ültessék a sírra. Nem­sokára érkezett a válasz: megtették. Hamarosan arról is érkezett levél, hogy virágillat száll a sírok felett. A mama sokáig reménykedett, hogy a férje még él.
A Bábaképzőben tanult 46-ban, s délutánonként tejes­kannából két bögrével vizet osztogatott a vonatokon hazaérkező hadifoglyoknak. Mindenkitől kérdezgette, hallottak-e valamit Károlyról. Zoltán, aki már korábban is szeretett volna a mamának udvarolni, szintén a haza­térő hadifoglyok között volt. Akkorra már ő is tudta, hogy Károly meghalt. „Látod – mondta mamának –, te vagy az első, akit a falunkból az utamba rendelt az Isten. ”Mama 1948-ban ment hozzá Zoltánhoz. Rossz volt egyedül, társtalan volt, Zoltán pedig szerette. Annak ellenére mondott igent, hogy családja és két gyermeke is ellenezte a kapcsolatot. Fia fél téglával dobálta meg Zoltánt, mikor udvarolni járt hozzá. Nem tudom, hogy nagymamám mennyire szerette szerelemmel. 1949-ben megszületett a harmadik gyermek, édes­anyám. Zoltán kiváló apának bizonyult, citerázni taní­totta az ifjúságot, s egy jó gombfociért levágta a saját nadrágjáról a gombokat. Zoltán nehezen végzett fizikai munkát. Hamarosan kiderült, hogy szívizom-elfajulása és komoly ízületi problémái vannak. 1954-ben rosszul lett, mentő vitte kórházba. A harmadik napon halt meg. Nagymamám végig mellette volt.
Harmadszorra nem választott magának párt. Bár kérője lett volna még, már nem akart férjhez menni, mert úgy érezte, nem volt szerencséje.
 

A mama hivatása
Első férje halála után a mama egy évig dolgozott a do­hánybeváltóban. Egyszer épp azon gondolkodott, hogyan tartsa el a családját, amikor kapuja előtt elment az öreg bába. Ekkor született meg benne a döntés. Megkérdez­te édesanyját, hogy a gyerekeit elvállalnák-e két évre, ha ő iskolába menne. Szülei támogatták, s örültek döntésének. Szolnokra költözött. Egy pár választási malacért roko­noknál lakhatott. Tizennyolcan voltak egy évfolyam­ban, s abból egy kivételével mindenki elvégezte a képzőt. Nagyon szép szolgálati lakást kapott szülőfalujában. 1950-ben a szomszédos faluba költözött. A mai értelemben vett terhesgondozás abban az időben nem létezett. Mikor már tudta, hogy körülbelül mikor szül a nő, elment s megnézte, hogy a baba jól fekszik-e, be van-e illeszkedve. Ezt nagy biztonsággal meg tudta állapítani. Sok minden megtörtént. A nők, akik fizikai munkát végeztek, nehezebben szültek, mert megvastagodott a gátjuk, emiatt kevésbé tágultak. Egyszer ment el szín­házba, de az első felvonás közben már elemlámpával kerestek valakit a sorok között. Mama odaszólt anyunak: „Na, kislyányom, biztosan engem keresnek.” És úgy is volt: keresték a Bába nénit, mert megindult egy szülés. 1968-tól nem lehetett többé otthon szülni. A nők nem akartak bemenni a szülőotthonba, inkább nem szóltak időben, amikor a szülés megindult. Mama ezt az idő­szakot élte meg a legnehezebben: félt, hogy valami baj esik. Hatvanéves koráig dolgozott, végül házibeteg-ápolóként.Gyermekeit kitaníttatta és kiházasította.

Epilógus
A mama hetvenkilenc éves korában felhívta gyermekeit, hogy vályogházát eladta, mert már fél egyedül, s szeretne hozzájuk költözni. A három gyermekéből kettő tíz éven keresztül viselte gondját. Mikor már kizárólag ülő és fekvő helyzetben tudta lefoglalni magát, még mindig kézimunkázott, Tóbiásnak kiskabátot horgolt, minden női magazint kiolvasott (mert ahhoz még volt türelme), jókat evett, és gyakran kérdezgette, hogy ennek a hosszú életnek mi az értelme.
A nagyi megérte Tóbiás megérkezését, és tizennégy hónapos koráig többször megszeretgette. Halála más­napján elővettem a közel ötórás fel­vé­telt, és boldogan nyugtáztam, hogy így né­hány órára olyan érzésem lehet, hogy a nagyi köztünk van. Az pedig különös melegséggel töltött el, hogy a felvételen mind a hárman – igaz, Tóbi még a pocimban – jelen vagyunk.

Beküldte: Révai Krisztina, a fotók a családi archívumból valók

Ez a cikk A Bába néni címmel az Éva magazin 2009. évi szeptemberi számában jelent meg.

Minden jog fenntartva.

« vissza

Kommentek