Két csík a teszten. Mások innentől vezetik be az új időszámítást, ez a terhesség origója, nekem csak egy romos, fájdalmas állomás volt, az első, a többször is megjárt. Ha jól számolom, harmadik alkalommal szálltam le ezen a koszvadt helyen, rossz ismerősként üdvözöltem, és lepisszegtem a férjemet, aki tudálékos láménmegmondtam arcot vágott. Ez még semmi, úgynevezett kémiai terhesség, melynek az én testemben megvan az a szokása, hogy egyszercsak fogja magát és eltűnik. De nem nálam, mondta a férjem diadalmasan, és valóban, az előző házasságában két pozitív teszt egyenesen három gyereket jelentett, ezúttal minden jól megy majd, mondta áhítattal. Szinte gyűlöltem az optimizmusáért.

Teltek-múltak a hetek. Kétnaponként elfogott az érzés, hogy azonnal megjön a menstruációm. Mosdóra rohangáltam, csekkoltam, mint egy túlpörgött ellenőr. Közben laborban mérettem Hcg-szintet – a megfelelő tempóban emelkedett –, hányingerrel küzdöttem, és próbáltam örülni, de az istennek se ment. Az érzés, hogy nekem úgyse sikerül, makacsul kitartott. A nőgyógyászom a hetedik héten a homlokát ráncolta, nem hallotta a szívhangot, jövő hétre most már hozzon nekem egyet, tanácsolta mókásan, jaj doktorom, megfogadnám én a tanácsát, egyes pszicho- és spiriiskolák szerint ez nemcsak a biológián, de rajtam is múlik, minden fejben dől el, esetleg méhben, biztos nem akarom eléggé, és a tudattalanom rafináltan elintézi.

A nyolcadik héten gyomorgörccsel mentem a vizsgálatra, legalább ebben az infernális hangulatban már rutinom volt, de megszólalt a ketyerébe rejtőzött dallam, a szívhang, az orvos gratulált, engem elöntött a hála. A férjemmel étteremben ünnepeltünk, köszönetet mondtam az optimizmusának, koccintottunk rá, hogy végre fordulóponthoz érkeztem. A megkönnyebbülés másnap reggelig kitartott, utána visszatért a szokásos pánik, és a biztos tudat, hogy hamarosan vége szakad az egésznek, még nem tudom, hogyan és mikor, de holtbiztosan. A 13. hét előtt egy barna folt miatt gyászba borulva állítottam be a nőgyógyászhoz, de ártalmatlan volt, minden előírásszerűen döcögött tovább.

És így tovább, genetikai ultrahangok, laborvizsgálatok, terhesgondozás, orvos orvos hátán, szigorú tekintetek, empatikus szavak, a testem szüntelen monitorozása. Egy hullám megkönnyebbülésre nyolc hullám szorongás. Koncentrikus körökben járkáltam a fortyogó, félelmetes üst körül, néha sikerült távolabb lépnem tőle, hogy aztán újult erővel vonzzon vissza a titokzatos izzás. A pajzsmirigy-eredményem egy tizeddel tért el a normálistól, a terheléses cukrom talán hárommal, mindkettő olyan vesszőfutást eredményezett, mintha súlyosan kockáztatnám az életemet – úgy éreztem magam, és sokszor úgy is kezeltek. Teljességgel normális volt a terhesség, papírom persze veszélyeztetettnek minősítettek a korom miatt (emiatt nem sportolhattam, nem mehettem se masszázsra, se kismamatornára, szinte semmire, ami segített volna), időnként fájt a hasam, de egyéb tünetem nem volt, kétpofára tömtem a magnéziumot és különféle vitaminokat, sokat és lassan sétálgattam, bejártam dolgozni, könyvekbe temetkeztem, sorozatot néztem, autót vásároltam. És szüntelenül rettegtem. Perceimet áthatotta annak tudata, hogy bármikor, bármelyik pillanatban felborulhat minden, ami szerint berendezni próbálom az életemet. A baljós végzettudat még az önfeledt időszakokban is ott lebegett a háttérben, belengte a bénító szorongás, a sorsának kiszolgáltatott ember szüntelen remegése. A körülmények is ellenem dolgoztak, sok értő orvossal találkoztam, de belefutottam olyanba, akit minden normális ember messziről elkerül, az időpontkérő telefonokat pedig nemegyszer sírva tettem le, mert úgy beszélt velem a vonal másik végén trónoló csinovnyik, mint egy félkegyelművel. Vagy beiratkoztam egy terápiás kurzusra, hogy kicsit jobban érezzem magam, és az egyik csoporttársam a várandóssága végén halott babát szült. Természetesen magamra húztam a tragédiát, mint egy szakadt paplant. Baljós sejtelmemet, hogy személyes boldogságom eredendően és végérvényesen halálra van ítélve, ez a tragédia szinte bizonyossággá tette. Velem is ez fog történni, gondoltam, és már ott tartottam, hogy elmagyaráztam magamnak, kedves Barbara, ilyen az élet, veszteségek sorozata, kénytelen leszel beletörődni.

Az irracionálissal való harc az utolsó pillanatig elkísért. A 37. héten toxémiagyanús tüneteim lettek, megdagadtak a lábaim, felszökött a vérnyomásom – nem nagyon, de éppen eléggé ahhoz, hogy a félelem még inkább belém csimpaszkodjon. A túlkontrolláló egészségügyi protokoll lépten-nyomon a frászt hozta rám, egy üzletben elestem és megütöttem az oldalamat, és más hasonló nyalánkságok. A kiírt császár előtt 2 nappal 150 lett a vérnyomásom, és hiába mondták többen, hogy ne rémüldözzek, ez nem a világ vége, én az orvosom tanácsára inkább bementem a kórházba, ahol egy nővér néhány mondattal porig alázott, az egyébként emberséges ügyeletes orvosok megcsinálták a labort, majd 5 óra ücsörgés után hazaküldtek, mondván, kutya a bajom. Nem nagy ügy, de kiválóan megalapozott annak a háromnapos hétköznapi rémálomnak, amit a kórházban töltöttem szülés idején.

Ezt most nem részletezném, korábban ebben a cikkben írtam róla. Itt pedig elolvashatja, aki tudni szeretné, hogyan zajlott az első nyolc hetünk. Azóta egy 15 hónapos gyönyörű, tomboló életvágyú, okos kisfiú anyukája vagyok, aki a jövőre esedékes ötvenedik születésnapi buliját tervezi. Nem hiszem, hogy fáradtabb és lehasználtabb lennék, mintha 15-20 évvel korábban sikerül kihordanom egy gyereket, tele vagyok energiával, dolgozom, színházba járok, barátokkal találkozom. Foglalkoztat persze, mi lesz a fiammal, ha velem valami történik, fel tudom-e nevelni, elég időt tölthetek-e vele. Szerencsére erős családi védőháló feszül alatta testvérekkel, unokatestvérekkel, nagybácsival, nagynénikkel.

Összességében tehát minden jó volt úgy, ahogy lennie kellett, zokszó nélkül megismételném – bár a magas vérnyomás miatti traumatikus kórházlátogatást lehagynám az étlapról. Azt azonban tanácsként mondom mindenkinek, aki későn vállal gyereket, hogy lehet mégoly problémamentes a várandóssága, számítson egy kis extra szorongásra a szokásoson felül. Valószínűleg lehetetlen megúszni.

Galériánkban tippeket adunk, hogy mivel foglald el magad, ha veszélyeztetett terhes vagy!