A gyerekkorunkban hallott mondatok, családi szállóigék felnőttként a saját belső hangunkká válnak, és meghatározhatják azt, mit gondolunk magunkról, és az életről általában. Most azokat a mondatokat gyűjtöttük össze, amikkel nagy eséllyel te is találkoztál, de nem az épülésedet szolgálja.

„Ne beszélj hülyeségeket!”

Ismerős a helyzet, amikor nagyon szeretnél megszólalni, de nem mersz, mert félsz attól, hogy nem jót mondasz, vagy hülyeséget kérdezel? A „ne beszélj hülyeségeket!” sokunk belső narratívája lett, és még felnőttként is sokszor hallhatjuk. A megszégyenüléstől való félelem sokunkban él, és a gyökere rendszerint a gyerekkorunkból eredeztethető: ha a szüleink arra kondicionáltak, hogy inkább hallgassunk, mert ha nem odaillő dolgot mondunk, óriási szégyen lesz a vége, akkor felnőttként sem mi leszünk azok, akik bátran kimondják azt, amit gondolnak – akkor sem, ha az nagy eséllyel jó.

„Az osztálytársadnak bezzeg sikerült, neked miért nem?”

Ha gyerekkorban rendszeresen úgy hasonlítottak össze a kortársaiddal, hogy mindig mások voltak a jók, az ügyesek, az okosak, azzal azt éreztethették veled, hogy kevesebbet tudsz, kevesebbet érsz annál, akihez éppen viszonyítottak. Ezzel rendszerint együtt járt az, hogy amikor te teljesítettél jobban, ez a fajta összehasonlítás elmaradt, és joggal érezhetted, hogy a helyzet igazságtalan, amit felnőttként kettős mércének hívunk.

„Nem érdemled meg!”

Az egyik legkárosabb mondat a „Nem érdemled meg!” Ha gyerekként valami olyat tettünk, ami nem volt helyén való – mert még nem tudtuk, hogy nem helyes, nem voltunk képesek felmérni a következményeit, vagy feszültek, stresszesek voltunk stb. –, és aránytalan büntetést kaptunk érte, amit ez a mondat kísért, az káros lehet még évtizedekkel később is. Hozzá kell tenni, hogy jelen esetben nem az 5. gombóc fagyi megvonására gondolunk, hanem szeretetmegvonásra. Annak a megélése, hogy ha hibázunk, nem vagyunk szerethetőek, egyenes út a felnőttkori szorongáshoz.

„Mit fognak szólni az emberek?”

Amikor gyerekként azt halljuk, és azt éreztetik velünk, hogy mások véleménye nagyon fontos, akkor az önbizalommal teli felnőtt élet beláthatatlan távolságba kerülhet. Ebben a mondatban azonban több van egy egyszerű intelemben: egyfajta fenyegetettséget sugall, ami gyerekként arra ösztönöz, hogy mindent megtegyünk annak érdekében, hogy elkerüljük a szégyent. Ezáltal felnőttként is könnyen feszengővé, bátortalanná válhatunk, és kialakulhat bennünk egy olyan belső narratíva, ami szerint az emberek rosszat gondolnak rólunk, ítélkeznek felettünk, és akkor is azt gondolhatjuk, hogy összesúgnak a hátunk mögött, amikor ez nincs is így.

„Az öndicséret büdös!”

Ezt a mondatot is sokan hallhattuk gyerekkorunkban, amit egészen biztos, hogy már a szüleinknek is így tanítottak az ő felmenőik. Ha azt tanultuk meg gyerekként, hogy a saját teljesítményünkre nem lehetünk büszkék, nem mesélhetjük el emelt fővel a sikereinket, mert az „nem illik”, akkor felnőttként könnyen lehetünk önostorozó maximalisták, akik soha nincsenek megelégedve magukkal.