Ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai még tiniként látta a mozikban az Anyád napja (Monster-in-Law) című filmet, ami egyébként szerintem a maga kategóriájában zseniális, nagyrészt Jane Fondának köszönhetően persze. Emlékszem, őrületesen nevettem azon, hogyan próbálja meg tönkretenni fia és leendő menye kapcsolatát. Akkor azt gondoltam: csak ilyen anyóstól mentsen meg az ég! Most már viszont azt gondolom, hogy inkább Jane Fonda karakterével küzdenék meg a mindennapokban, mint a saját anyósommal. A filmbéli anyós ugyanis féltékenységből és majomszeretetből viselkedik rémesen, maga is tudja, hogy nem normális, amiket tesz. Ezzel szemben az én anyósom teljesen meg van győződve róla, hogy 100%-ig kedves, jószándékú, segítőkész, és észre sem veszi, mennyire mérgező a viselkedése – és ez sokkal rosszabb.

Eleinte pedig annyira szeretni szerettem volna a párom anyukáját, részben azért is, mert édesanyámat nyolcéves koromban elvesztettem. Az első két évben jól ki is jöttünk, amikor viszont bejelentettük az eljegyzésünket, fokozatosan megváltozott minden. Már az esküvőszervezésbe a kelleténél jobban bele akart folyni, arra hivatkozva, hogy a saját anyukám nem tud segíteni, ő pedig szívesen teszi. A segítséggel persze önmagában nem lett volna gond, de nagyon nehezen fogadta el, ha más volt a vágyunk, elképzelésünk a leendő férjemmel, mint amit ő kitalált. Mi kis esküvőt szerettünk volna, és végül a Covid-szigorításoknak köszönhetően ez teljesült, anyósnak nem volt választása, bele kellett törődnie.

A nagyi, aki nagyon sok

Amikor tavaly megfogant a babánk, már nem voltak illúzióim anyósommal kapcsolatban. Már az elmúlt két évben is folyamatosan igyekezett „segíteni”, hogy megfelelő otthonra találjunk. Nem vicc, egyedül is felkeresett ingatlanhirdetéseket, a nevünkben nézelődött és tárgyalt is! „Anyagilag nem tudunk segíteni, gondoltam, legalább az energiámmal és időmmel hozzájárulok a leendő családi fészek megtalálásához” – mondta. Amikor pedig végül elköltöztünk (nem abba a lakásba, amit ő nézett ki), sokáig hallgattuk tőle, hogy szerinte mennyi hibája van, és jobban jártunk volna a másikkal.

Még a második trimeszterben jártam, amikor ő már azzal nyaggatott, hogy mindenképpen hat hónapos koráig igény szerint szoptassam a babámat, mert úgy olvasta, ezek a legújabb ajánlások. A nagyi barátnőitől babaholmikat szerzett – anélkül, hogy velünk egyeztetett volna. A legjobb barátnőm mondta, hogy a babaváró bulimat is ő szerette volna szervezni, de udvariasan lepattintotta (bárcsak nekem is sikerülne!). A legnagyobb meglepetés pedig akkor várt, amikor szülés után hazamentünk a kórházból. A bent tartózkodás alatt persze mindennap jött látogatóba anyós, de döbbenetemre ő fogadott minket otthon. És nemcsak ő, hanem egy fotós is, mert mint kiderült, anyós leszervezett egy újszülött fotózást, amit ő kedves meglepetésnek gondolt.

Beszéltünk ugyan arról a férjemmel, hogy majd szeretnénk kisbabás fotózást, de semmiképp nem a hazaérkezés első órájában terveztük mindezt, hanem majd 1-2 héttel később, amikor már nyugodtabbak a körülmények, és jobban egymásra tudtunk hangolódni hármasban. A nagyszülőket ebből a körből kihagytuk volna, csak mi, magunk szerettük volna megélni ezt az élményt. Nem beszélve arról, hogy én is szerettem volna kicsit jobban összekapni magam, nem kócos hajjal, a császármetszés hegétől még minden mozdulatra összerándulva pózolni a babámmal. Most ott virítanak ezek a fotók a nagyszülők polcán: a férjem zavarában ügyetlenkedve, anyós sminkben és ünneplőben ragyogva, én pedig a kórházi szoptatós pólóban ölelgetjük az újszülöttet. Anyós szeretett volna egy örökre szóló emlékkel meglepni – sikerült neki, az biztos. Jól elrontotta életünk egyik legszebb napját.

Az alábbi galériában hasonló történeteket olvashatsz: