A férjem halála óta először volt igazi csend karácsony reggelén. Nem az a fajta, amitől megnyugszik az ember, hanem amelyikben túl hangosan hallani mindent: a radiátor kattogását, a hűtő zúgását, a saját lélegzetemet. A konyhában égve hagytam a villanyt, mintha attól kevésbé lenne üres a lakás. Megterítettem kettőnknek, bár tudtam, hogy estére hárman leszünk. A kezem mégis automatikusan egy negyedik tányérért nyúlt, aztán megállt a levegőben. Ilyen az, amikor a test hamarabb emlékszik, mint az ész, és belém mart, hogy elég három teríték: nekem, a fiamnak és a párjának. A fiam mindig hazajött karácsonyra. Akkor is, amikor már elköltözött, amikor már volt barátnője, albérlete, saját élete. Azt mondta, nálam más az íze a levesnek. Ezen nevettem, mert nem hittem el, de jólesett. Jólesett, hogy van még valami, amit csak én tudok neki adni, még ha ez csak egy íz is. A férjem ezen jót mosolygott volna, tudom.

Mosolyogva érkeztek meg. A fiam megölelt, de közben már a lányra nézett, mintha attól félne, lemarad valamiről. Ezt nem vettem zokon, csak észrevettem, ahogy azt is, ahogy a kabátja idegenül lógott a fogason. Az ember egy idő után minden apróságot észrevesz, mert nincs már mibe kapaszkodnia. Vacsora közben is figyeltem őket. Ahogy összenéznek. Ahogy fél mondatokból is értik egymást. Közben azon kaptam magam, hogy számolom, hányszor néz rám a fiam. Kevesebbszer, mint régen, de nem nulla. Ez megnyugtatott, aztán rögtön elszégyelltem magam miatta.

Hogyan lehet valaki férj, ha még mindig fiú?

Vacsora után mondták el a nagy hírt. Nem volt nagy bejelentés, nem volt térdre ereszkedés, csak egy mondat a desszert fölött, mintha az időjárásról beszélnének. Eljegyezte. Karácsony előtti este. Örültem volna – ha tudok. De persze nekik nem ezt mutattam: mosolyogtam és gratuláltam. A gyűrű túl csillogó volt, vagy csak a konyhai lámpa fénye verte vissza rosszul, nem tudom.

Nem az volt a baj, hogy nem szeretem a lányt, hiszen kedves, figyelmes, tanult és csinos is. Mindig megkérdezi, segíthet-e. Pont ez az. Túl kész mindenre. Túl biztos. A fiam még nem az. Még mindig engem hív fel, ha nem tudja, mikor kell benyújtani az adóbevallást, vagy mikor rendel a háziorvos a faluban. Még mindig nálam hagyja a régi pulóvereit, amiktől nem tud megválni. Ezek miatt ott motoszkál a fejemben: hogyan lehet valaki férj, ha még mindig fiú?

Nem így képzeltem

A nagyobbik lányom már férjnél van, így nem újdonság számomra, hogy egy gyermek kirepül. De az akkor más volt. A lányom érett volt, tudtam, hogy készen áll a házasságra, majd a gyerekvállalásra. És bevallom, én is más voltam. Nem voltam egyedül. A fiam ugyan már akkor sem lakott velünk, de kettesben a férjemmel az is egy egész világ volt. Most meg csak én maradtam, és ezt eddig nem mertem kimondani magamnak.

Ahogy a fiam a jövőről beszélt, azon kaptam magam, hogy a következő karácsonyt képzelem magam elé. Hol lesz az asztal. Kihez mennek először. Hogy vajon jut-e majd nekem egy délután, vagy csak egy telefonhívás. A férjem széke idén üres, és most már nem csak az övé lesz az.

Amikor elmentek, sokáig álltam a bejárati ajtóban. A lakás újra csendbe burkolózott. Elpakoltam, aztán leültem, mert hirtelen elfáradtam attól, hogy tartanom kellett magam. Nem haragszom a fiamra és a leendő menyemre sem, sokkal inkább magamra. Tudom, hogy ez a dolgok rendje, és nem szeretnék a boldogságuk útjába állni, nem is leszek az a hollywoodi vígjátékokba illő anyós sztereotípia. Most még az özvegység szerepe uralkodik rajtam, ezt kell először levetkőznöm, úgy érzem.

Korábbi galériánkban a legkellemetlenebb ajándékokat mutattuk be az anyóstól: