Hosszú, és sokáig egész boldog házasság volt a miénk, legalábbis úgy hittem. Szerettem a feleségemet, rajongtam a fiunkért és a lányunkért, jól éreztem magam a közös otthonban. Aztán történt valami. Bea (a feleségem) szerelmes lett. Egyetlen pillanat alatt zuhantam a mennyből a pokolba, főleg mert ez a szerelem tartósnak bizonyult, Bea pedig válni akart. A gyerekeink – Bálint és Szilvi – kamaszkoruk vége felé jártak, igyekeztek mindkettőnket megérteni, de valamiért az anyjukhoz jobban húztak. Különösen a fiam, aki mindig is anyás volt.

Eltelt néhány év, nyalogattam a sebeimet, valahogy összeszedtem magam a padlóról. Másik kapcsolatom nem lett ugyan, de találkozgatni kezdtem másokkal, nyitottam új hobbik felé, pszichológusnál tartottam karban a lelkem, dunaparti futásokkal a testem. A gyerekeim havonta látogattak: közben betöltötték a tizennyolcat, egyetemre mentek, pasiztak, csajoztak, megvolt a saját életük.

Nem árulhatja el...

Nemrég azonban Bálint megváltozott. Az alapvetően derűs, életvidám fiú hirtelen lefogyott, az arca beesett, a tekintetébe felhők költöztek. Mikor kérdeztem, van-e valami baj, a vizsgákra hivatkozott, meg hogy fáradt, de valamiért nem hittem, hogy csak ennyi az egész. Néhányszor megpróbáltam kifaggatni, de annyira elutasító volt, hogy inkább békén hagytam. A helyzet azonban nem változott, sőt. Bálint egyre ritkábban jött el meglátogatni, ha rá is szánta magát, hallgatag volt és gondterhelt. Szilvi aggódó pillantásokkal vette körül, hirtelen úgy vigyázott rá, mint annak idején, kicsi korukban.

Megkérdeztem Szilvit négyszemközt, mi baja az öccsének. Az ő szeme is elpárásodott, de csak annyit mondott, nem árulhatja el, Bálint megeskette rá.

Ugye nem beteg, kérdeztem szorongva, de a lányom a fejét rázta. Semmi ilyesmi, nem halálos, legalábbis testi értelemben. De azért komoly ügy. Várj még egy kicsit, Bálint talán megnyílik, ha eltelt egy kis idő. Az anyja tudja, kérdeztem. Szilvi kényszeredetten bólintott, látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. De várj egy kicsit, majd elmondja neked is. Vártam hát, de mindmáig nem változott semmi.

Nagyon nehéz számomra ez a helyzet. Főleg azért, mert a pszichológusnál eltöltött idő alatt ráébredtem, a látszat ellenére mennyire kudarcos volt a házasságom és a családi életem. Bea a gyerekekkel együtt kizárt szinte mindenből. Ők szabták meg a programokat, ők sutyorogtak esténként az ágyban, ők tanultak együtt, ők mentek nyaralni (sokszor nélkülem, hadd dolgozzak, pihenjek, mondták), én pedig introvertált lévén jól elvoltam magamnak, de most már látom, hogy hiba volt hagyni ezt. Itt az eredménye. A gyerekeim félig-meddig kényszerből látogatnak, a fiam pedig arra se veszi a fáradtságot, hogy elmondja, milyen bajok érik az életben.

Az az igazság, hogy tulajdonképpen nem is ismerem a gyerekeimet. Nem tudom, hogyan forduljak Bálint felé, hogy megértessem, bízhat bennem. Hogy ne csak az anyját tekintse szövetségesének, hanem engem is. Ha újrakezdhetném, egészen más alapokon építeném fel a kapcsolatunkat, mert nem tudom, helyrehozható-e ez valaha. Egyelőre még várok. Néha – amikor találkozunk – félénken megkérdezem, mi a helyzet, de a fiam továbbra sem árul el semmit, csak egyre rosszabbul fest.

Várok, várok, várok. És aztán mi lesz? Fogalmam sincs. És ez a legszomorúbb.

Galériánkban jeleket mutatunk, hogy a házasságod már a végét járja!