Szívesen belefeledkeznék az erdő hangjaiba, ahogy susognak a bokrok, és a gyümölcsöktől roskadozó fák között lágyan sziszeg a szél, de helyette az asszisztenst hallgatom, aki a telefonban veszekszik valami piszlicsáré adminisztratív problémáról, aztán lecsapja. Megértem, nem lehet nagy öröm ebben a steril tömegiparban dolgozni. Idefelé tartva a folyosón próbáltam nem elfordítani a fejem a beteg emberekről, akik illedelmesen várnak a sorukra, mint – nem tehetek róla, csak klisékben tudok gondolkodni itt – a birkák a vágóhídon. Paradox módon egy tépett arcú férfiban pislákoltak életjelek, a radiátoron ülve cigipapírt gyűrögetett az ujjai közt. Végigmért, az arcára volt írva az ítélet: ennek a nőnek semmi köze hozzánk. Ez egy másik kaszt. Majdnem megkérdeztem, biztos-e benne.

Az asszisztens tehát ingerült, az orvos késik. Tíz perce várok, mire beront, messzire hallatszik, milyen fontos ember. Alig köszön, leül velem szemben. Elérte, hogy már rosszul érezzem magam, pedig jóképű férfi, nemi- és munkahierarchia nélküli élethelyzetekben talán egész másképp bánna egy várandós nővel. Átadná a helyet a buszon, ilyesmi.

Kurta pillantást vet a papírjaimra. Szóval eddig magándokihoz járt, állapítja meg. Nem válaszolok, ott áll fehéren-feketén, nyilván ő se magától találta ki. Ezzel a felesleges megjegyzéssel amúgy is rosszallást akart villantani, egyértelmű a hangsúlyából.

Valami naptárt babrál az orrom előtt, cuki állatfigurák vannak rajta, az asztalon fénykép áll ünneplőben feszítő, mosolygós kisfiúval. Azon gondolkodom, mi lesz a következő sakklépés, leüt-e, mint egy ócska gyalogot, vagy továbbengedi a játszmát. Végül sóhajt, ennyi idő kellett, hogy beletörődjön, nem állok fel és hagyom el a rendelőjét, sajnos el kell látnia engem. Ön 1976-ban született. Meglegyint a szándék, hogy erre se mondjak semmit, de úgy érzem, csak még jobban feldühíteném vele. Igen. Szigorúan bámul a szemüveg mögül. Szóval 48 éves. Igen. Első terhesség? Igen, válaszolom harmadszorra is, erősbödő idegességgel, rosszcsont diákként éltem át hasonló szorongást az igazgatói irodában, várom, hogy mindjárt tanárosan az asztalra csap.

Hányadik hét? A tizenhetedik. És miért nem a magándokijánál folytatja? Mert nem vállal terhesgondozást. Elfojt egy mosolyt. Ugye, ugye, üzeni még mindig csak testbeszéddel, ilyenkor bezzeg jók vagyunk mi is, akik tizenkét órában húzzuk az igát. Felveszi a papírjaimat. Felelősen döntött? Nagyon remélem, hogy tisztában van a kockázatokkal. Mert az van dögivel a maga korában.

Ez már nem nonverbális kommunikáció, virgoncan mondja ki, az asszisztens ujjai megtorpannak a billentyűzeten. A maga korában. Dermedten nézek, valahogy nem számoltam vele, hogy ennyi idő után kivált még valamit belőlem ez az egyszerűségében is letaglózó szókapcsolat, hirtelen feltorlódik az idő, primér testi érzetek lepnek meg, egyszerre fázom és izzadok, a tenyerem nyirkos, zsebkendő után kotorászok, végül beletörlöm a székbe. Kinézek az ablakon, januári képet keretez szürke égbolttal, károgó varjúcsapattal, általában furcsállkodást váltok ki az emberekből, amikor elárulom, mennyire vonzódom a télhez, még ehhez az enyhe, híg változatához is, ami mostanság divat. A maga korában. Akkor is ezt mondták, amikor egyszer régen, a reggeli pisilés közben vettem észre, hogy vérzek. A körzeti nőgyógyász volt, feldühítette, hogy nem jut eszembe az utolsó menszeszem időpontja, majd átküldött a kórházba, ahol két órás várakozás után egy nemkülönben mérges doktornő vizsgált meg. Semmit sem látok, jelentette ki türelmetlenül, ön talán nem is állapotos. Én minden további nélkül elhiszem a doktornőnek, hogy ha látna valamit, akkor megmondaná, nyüszítettem belül, miközben feküdtem a vizsgálóasztalon és levegőt se kaptam a sírástól, de én terhes voltam, ott volt a kisbabám, akkor is, ha most nem lát semmit, ha olyan üres a hasam, mint egy lyukas dob, ott volt, csak úgy döntött, hogy mennie kell, és még meggyászolni sem tudom rendesen, mert maguk elvitatják, most már ketten vádolnak túl élénk fantáziával, ketten bizonygatják, hogy káprázik az elmém, hát hogyan lehetséges ilyesmi?

De nem haragszom önre, tudom, csak a munkáját végzi, sok a beteg, a kórházi protokoll nem tartalmaz empátiát. A doktornő leszedett az asztalról, kezembe nyomta a dokumentumokat, és kitessékelt a szobából véres nadrágban, takonytól mocskos arccal, egyenesen a kint várakozó terhes nők tengerébe. Hazafelé többször megálltam hányni, de még epét sem sikerült, és elképzeltem, ahogy felöklelem a szembejövőket, olyan erővel, hogy leesik a fejük.

Régi énem szenvedése nem hagyott nyugodni az eltelt idővel, bennem bujkált folyton, különböző életkorszakok között csapódtam ide-oda. Vártam, hátha magától elmúlik, de nem múlt, mert a dolgoknak nem az a szokásuk, hogy maguktól elmúljanak. Tíz éven át minden reggel kínos alapossággal vettem számba, mit értem el az életben. Rögeszmésen lajstromoztam, mint egy gondos bürokrata. Átsegítettem egy falunyi gyereket az érettségin. Újságcikkeim jelentek meg. Van két kiadatlan regényem. Vannak igaz barátaim és állhatatos ellenségeim. Van partnerem. Leszoktam a cigiről. Decemberben is úszom a Lukács kültéri medencéjében. Hallatom a társadalmi hangom, pénzt adok a hajléktalanoknak, tüntetni járok, négy évente szavazok, fizetem az adót és a tébét. Értékes életet élek. Harcoltam a kényszerképzet ellen, hogy gyerek nélkül mindez semmit nem ér, de nem maradt más bennem, csak fekete sár, és a harc minden nyomorult listázás után elbukott.

Miért érzem úgy, hogy a sors leszárnyazott? Ez van, ha a baba a szíved minden vágya, mondták mások, csakhogy a vágy nem elegendő, szükség van hitre, önbecsülésre, távlati elképzelésekre, és mindenekelőtt szerencsére. Ami nekem nincs. Maradt hát a valóra válthatatlan sóvárgás, belül elevenen mumifikálódtam, a testemet pedig meggyűlöltem, amiért így cserben hagyott.

Aztán jóval később valami nem teljesen tisztázott felső kegy hatására mégis bízni kezdtem benne újra. Sok pszichológusnál töltött órába került, külföldre kellett utazni érte, szegény, elöregedett petesejtjeimet fiatalra cserélni, de tíz év után először éreztem magam úgy, mint amikor hosszú idő elteltével kinyitnak egy ablakot, és betódul a szobába a friss, hűvös levegő. Mélyet szippantottam belőle, ezzel egy időben pedig lassan, de biztosan dobogni kezdett bennem egy másik szív.

Túltelítettnek érzem magam az emlékektől. Most erről beszéljek ennek az orvosnak, aki a fia fotóját tárolja az asztalán, és eszébe sem jut, hány gyerekét elvesztő nőt szembesít azzal, hogy másképp is lehetett volna? Vadásszak valami együttérzésfélére? Meséljek magamról, a donorpetesejtes beültetés felé vezető fizikai és lelki útról szépen és árnyaltan? Semmire se megyek vele. Akkor sokkoljam? Hogyan? Minek?

Tisztában vagyok, mondom végül, majd elnémulok, és csak nézek át az ablakon, ki a fertőtlenítőillatból a szabadba.

Később

Lehet-e hatása az életünkre egy álomnak? Ragyogó téli reggel van, megvastagodott a hópaplan az utcákon, metszően egészséges a levegő. A kisfiam ébreszt, ütögeti a hátamat, és amikor rábámulok, mosolyog: babaillatú, egészséges lény. Kell egy kis idő, amíg visszakászálódom a valóságba. Néha az ember hirtelen felfogja az élet értelmét, úgy értem, igazán, nem csak amolyan iskolás módon, mint az ősrobbanás-elméletet. A nővel álmodtam, akit nem ismerek, mégis adott egy lehetőséget, olyan megindultan hálálkodtam neki, hogy érzem a könnyek súlyát az arcomon. Aztán egy zavaros belső vágással az orvos is belépett az álomba. Meggyóntam, hogy a gyereknevelés mellett otthonról dolgozom, mert kell a pénz, de tartok tőle, ezért is elítél, hogy megint arra gondol, na, a maga korában. Ehelyett – álmomban – félrehajtotta a fejét, és annyit mondott: Gratulálok.