Nagyon vártuk második gyermekünk érkezését és úgy gondoltuk, mindenre (is) fel vagyunk készülve, hiszen tudtuk, milyen nehézségekkel jár az újszülöttes lét – pláne egy hasi műtét után – és hogy jó eséllyel a második baba is ugyanolyan sírós lesz, mint az első. Na de arra, ami ránk várt, álmunkban sem gondoltunk volna!

Anyaa, Anyaa, ANYAAA!

Amikor hazaértünk, volt még 2 napunk a nagyfiunk érkezéséig, akire a nagymamáék vigyáztak abban az egy hétben, amíg naponta jártunk kórházba, illetve miután megszületett a kislányunk. Adél ajándékot is hozott persze a nagynak, és a találkozás pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. A nagylegény megcsodálta a picit, és nagyon örült neki. Egy ideig. Aztán ahogy teltek múltak a napok, úgy lett egyre éhesebb a figyelmemre. Első babánál még van pihenés, a másodiknál már kevésbé, a harmadiknál pedig képzelem, hogy szóba sem jöhet pár perc szusszanás sem. Minden szabadidőmben, amikor pihenhettem, fekhettem, aludhattam volna, hogy regenerálódjon a szervezetem, jött a nagy, és kártyázni akart, kisautózni, focizni, és ezer féle dolgot, amire sem testileg sem mentálisan nem voltam még képes.

Kérte az esti mesét, hogy öltöztessem, fürdessem és naponta százszor akart enni és inni. Eleinte nagyon megértő voltam, de a második hónap végére azért elfogyott a türelmem és bizony sokszor összevesztünk, kiabáltunk. Március eleje óta nem járt már óvodába, így óriás pocakkal lefoglalni, kisbabával lemozgatni elég nagy kihívást jelentett. Nem is sikerült.

Megint zombi

Nem is kérdés, ismét a kütyük és ketyerék mentettek ki a csávából, viszont a fiunkból ismét kezelhetetlen kocka-zombi vált. Egyszerűen nem volt erőm leállni vele vitázni és veszekedni, hogy „márpedig most azonnal leteszed a kontrollert és kisautózol, vagy kimész a kertbe hintázni!” Nem érzem fairnek, hogy kizavarom egyedül, vagy bezavarom a szobájába szintén egyedül. Nekem két testvérem van, gyerekkorban elképzelni sem tudom mennyire rossz és unalmas lehet egyedül játszani, vagy csak úgy „ellenni”, amikor még nem tud az ember olvasni sem.

Később persze beláttam, hogy ez nem mehet így tovább, hiszen egy kezelhetetlen, agresszív kiskamaszt kaptam. Elkezdtem tehát megszabni a határokat, leszoktatni a gyereket a kütyükről. Sok sírás, sok veszekedés következett heteken át… Gyűlöltem magam, amiért nem voltam képes normálisan lefoglalni a fiamat, és feladatlapozni, kertben labdázni, kirándulni se vittem, és gyűlöltem azt is, hogy én vagyok a rossz zsaru, mert állandóan fegyelmezni próbálok, és határokat szabok. Nem erre készültem. Nem terveztem, hogy újra egy műtét után kell talpra állnom, és menedzselnem a két gyereket.

A cikk még nem ért véget, a folytatásért kattints ide!

Sajnos van erre is példa. Testvérek, akik ki nem állhatják egymást: