A folyamatosan sípoló készülékek hangját, az aggódó tekinteteket és a félelemtől való összerezzenést, amikor bejeleznek a gépek, lehetetlenség megszokni. És még a mamaszobában ücsörögve is kiráz tőlük a hideg, amikor utolérnek ezek a hangok.

Olykor az ágyhoz kellett magamat „szögeznem”, hogy ne rohanjak az osztály ajtajához leskelődni, így mantrámmá vált a kórházban töltött napjaink alatt: "Nincs velük semmi gond, vigyáznak rájuk, rendben vannak!"

A lányok a 35. hét elején gondolták úgy, hogy itt az ideje világot látni, ezért a csordogáló magzatvíz mellé tüdőérlelő injekciót kaptam, amikor beérkeztünk a választott kórházba, hogy akkor jöttem szülni. Ők pedig azonnal mentőt hívtak és átszállítottak egy másik intézménybe, ahol a koraszülöttség miatt el tudták látni az ikreket. Azt hiszem, azt a mentőben töltött pár percet sosem felejtem el. Fogalmam sem volt hová megyünk, mi lesz a tervezett szülésemmel és mi fog egyáltalán történni.

Nagyjából volt fogalmam arról, hogy mit jelent a koraszülöttség, tisztában voltam a tényszerű dolgokkal, de azt nem sejtettem, hogy egyszer én is az inkubátorok felett izgulok majd a lányaimért és az ezzel járó lelki megterhelésre egyik szakirodalom sem készítheti fel az embert.

Bár Dorka és Sára nem számítanak a szó szoros értelmében koraszülöttnek - legalábbis én nem szeretek erre gondolni -, hiszen bőven 2 kilós súllyal jöttek a világra, Dorka bekékülése, majd Sára kezdeti légzési nehézségei miatt hálát adok a sorsnak, hogy végül olyan helyen születtek meg, ahol azonnal a megfelelő ellátásban részesülhettek.

Szeretném külön kiemelni, hogy mennyire tisztelem a koraszülött osztályon dolgozó nővéreket és orvosokat, akiknek sohasem fogy el a mosoly és a biztató szó a tarsolyukból, ha az aggódó szülőkről vagy a PICi babákról van szó. A hozzájuk hasonló szakemberek önzetlen, áldozatos és emberséges munkája miatt rengeteg baba kerülhet haza épségben a családjához, melyről az osztály folyosóján kitűzött sok-sok képeslap és köszönőlevél is hűen tanúskodik. Köszönöm/ köszönjük Nekik ezúton is, hogy vigyáztak a lányokra és bent tartózkodásunk ideje alatt - volt az bármilyen keserű is számomra olykor- megtanítottak jó pár fogásra, közöttük arra is, hogy ne remegjek, mint egy nyárfalevél, amikor az egyik, pici madárkához hasonlító gyermekemet a karomba veszem, vagy arra, hogy ne adjam fel a szoptatásba vetett hitemet és tartsak ki, bármilyen probléma is merül fel.

A napunk fél hétkor kezdődött hivatalosan az első szoptatási időponttal és este a fél tízes etetéssel záródott. A reggeli időpontokban általában én, mint egyedüli bent lakó anyuka mosakodtam be a kislányaimhoz és csendesen üldögéltem velük egy kórházi széken a szopis párnámmal. Szerettem ezeket az időpontokat, olyan meghitt volt és nyugis, amikor elfelejthettem a félelmeimet. Csak én voltam és a szuszogásuk. Ahogy telt-múlt a nap, egyre több anyuka érkezett látogatóba a gyermekéhez. Aprócska babákat ringattak és etettek, vagy énekeltek nekik, miközben egyre csak reménykedtek, hogy ez a nap hoz valami pozitív változást, egy kis előrelépést, ami reményt ad arra, miszerint hamarosan már a gépek sípolása és az összebújást akadályozó csövek nélkül ölelhetik majd magukhoz a babáikat.

A kislányaim végül császármetszéssel látták meg a napvilágot, hiszen a helyezkedésük nem biztosította, hogy komplikációktól mentesen megszülethessenek, így amikor először jutottam le a műtét után hozzájuk, még tolókocsival érkeztem és az inkubátorban látva őket bevallom, elfogott a félelem.

A koraszülött babákhoz érdemes mindig pozitív érzelmekkel érkezni, hiszen a gyerekek megérzik a szülőkön, ha szomorúság bujkál bennük. Egészen a második napig tudtam magamat tartani, majd egyik este, amikor kijöttem a látogatásról a kórház egyik félreeső sarkában adtam ki magamból azokat a könnyeket, melyeket az idegeskedés, aggodalom és az a szorító érzés okozott, ami a szívemet markolta, akárhányszor beléptem a PIC-re. Nem erre számítottam, amikor a várandóságom hónapjaiban az első találkozásról és az anyává válásomról álmodoztam.

Tudom, hogy anyuka létem hosszú és rögös útján még ezerszer fog hasonlóan összefacsarodni a szívem az oltások és betegségek idején, de látni, ahogy a hasamban melengetett gyermekeimnek kék és lila színekben pompázik a karja és a fejecskéje a tűszúrások nyomán, nagyon megviselt a kezdeti időszakban.

Nem tudom, hogy más, anyukák vajon hogy viselik ezt. Csak sejtem, hiszen rengetegszer bólintottunk egymásra és köszöntünk csendesen, amikor a védőköpenyeinkért igyekezve összetalálkoztunk a gyerekek szobái előtt. Láttam a tekintetüket, amikor bepillantottak a babáikra még utoljára, mielőtt hazamennének és éreztem a sóvárgást, amikor minden jót kívánnak azoknak az anyukáknak és gyermekeiknek, akik már hazafelé készülődtek.

Sok anyukával volt alkalmam beszélgetni, és a történeteik révén először is hálát adtam a védőangyaloknak, hogy velünk voltak, amikor a lányok születtek, hiszen szerencsésen alakultak a dolgok. Nagyon gyorsan kikerülhettek az inkubátorból a kiságy melegségébe. Őszintén felnéztem ezekre az édesanyákra, hiszen minden nap fáradhatatlanul jöttek és látogatták a babáikat és kitartóan hozták nekik az összegyűjtött anyatejet, aminek minden cseppje aranyat ér az osztályon.

Egy babának és szülőjének sem kívánom, hogy valaha a koraszülött osztály, amúgy jóindulatú melegségét kelljen éveznie, de ha mégis úgy hozná a sors, akkor azt kívánom, hogy higgyetek a babákban! Olyan erős és kitartó harcosok szuszognak azokban - a gyerekként még oly titokzatos -inkubátorokban, hogy álmukban még a hétfejű sárkányt is legyőznék, hogy végül a kastély legfelső tornyába eljutva boldogan bújjanak az anyukájuk ölelésébe.

Ők is tudják, milyen koraszülött gyermek szülőjének lenni: