Anyánk büntetésből nem engedi, hogy apánkkal találkozzunk

Csak családi fotóalbumokból és elharapott visszaemlékezésekből tudom, hogy anyánk fiatalon nagyon szerelmes volt apánkba. Az esküvői képeken még mindketten szélesen mosolyognak, és szorosan átölelik egymást. Aztán snitt. Legkisebb koromra nyilván nem emlékezhetek, de az első emlékképek szerint már sokat veszekednek. Aztán elcsattannak pofonok is, mind a két részről. Mire a húgom megérkezett, már végleg elromlott köztük a viszony. Apám nemsokára elköltözött a barátnőjéhez, otthagyta nekünk a lakást, és új életet kezdett.
Anyánkat megviselte a válás, és közös életük utolsó szakaszának rengeteg rossz tapasztalata. Ettől függetlenül eleinte megpróbált korrekten viselkedni: apu minden második héten értünk jött, elvitt minket kirándulni, állatkertbe, moziba. Aztán valahogy a düh átvette az irányítást az életünk felett. Apu egyre sötétebb, démonibb figura lett anyu szemében, saját magát pedig egyre jobban felmentette.
Fél évvel a válás után elkezdte szabotálni a láthatást, és tiltani minket apánktól. Mindenféle kifogást keresett, nekünk pedig számtalanszor elmondta, mennyire gané ember az, akinek a világra jövetelünket köszönhetjük. A láthatások egyre ritkultak, mi sem vártuk már igazán, inkább féltünk tőle – nem aputól, inkább anyu heves reakcióitól. Aztán egyszer nagyon csúnya jelenet zajlott le a lépcsőházunkban: több hónap kihagyás, telefonban veszekedés és lecsapdosás után apu fogta magát és eljött értünk, hogy „erővel” szerezzen érvényt a jogainak. Rettenetes üvöltözésbe torkollt a dolog, a szomszédok is előjöttek a műsorra. Anyu magán kívül kiabált, a jelenet végén pedig a cigisdobozát is apuhoz vágta, aki próbálta megőrizni a hidegvérét és egyre csak azt hajtogatta, hogy menjünk vele. A húgom és én is nemet mondtunk.

Anyu a karunknál fogva berángatott minket a lakásba, bevágta az ajtót, és még órákon keresztül szidta a rohadék volt férjét, miközben mi a szobánkban ültünk fejünket lecsüggesztve, és fogalmunk sem volt, mit kezdjünk a helyzettel. Tizenegy-két évesek voltunk akkor.
Azóta huszonöt év telt el. Én és a húgom még mindig félünk anyutól. Két gyerekem született, akik tulajdonképpen nem igazán ismerik a nagyapjukat. Anyámnak lett ugyan egy új kapcsolata, de ettől még nem szűnt meg engesztelhetetlen gyűlölete apám iránt. Állandóan szidta, amikor csak alkalma nyílt rá, és ez így van a mai napig. Én évente egyszer titokban találkozom vele, olyankor iszunk egy kávét egy másik város távoli cukrászdájában, nehogy valaki észrevegyen bennünket és elmesélje anyunak. Apu elmondja, hol tart a munkában, hogy állnak Katival, az élettársával. Szomorú a szeme, de nem beszél mélyebb dolgokról. Anyámról se. A házasságukról se. Egyszer-kétszer kérdeztem, de elhárította. Ő sem tudja kezelni a helyzetet. A húgom pedig nem mer velem jönni. Úgy tűnik, anyu megfélemlítési technikája nála működött jobban.
Pár hete találkoztunk utoljára. Akkor apu elmondta, hogy beteg és kórházba fog menni. Elég súlyos műtéten esik keresztül, és ennek fényében valahogy annyira szánalmasnak és nyomorultnak látom anyu bosszúját. Ahogy évtizedeken keresztül büntetni próbálta a volt férjét, aki elhagyta. Miért tette? Miért nem próbálta valahogy feldolgozni? Miért rángatta bele a hadjáratba a közös gyerekeket?
Nincsenek válaszok. Nálunk nem divat a kibeszélés. Megpróbálok pótolni valamennyit apunak, nem tudom, mennyi ideje lehet hátra. De az az igazság, hogy anyunak még én se mertem elmondani a sok találkozást. Ha kevésbé is, mint a testvéremnél, de sajnos hatott az agymosás.