Elfelejtve

12 éves voltam, amikor elváltak a szüleim. Apám nem sokkal később újraházasodott, és mivel a második felesége nem volt azon a véleményen, hogy a korábbi gyerekeivel is tartania kéne a kapcsolatot, néhány évre elfelejtett engem és az öcsémet. Közben született új fia és új lánya, kereken négy éven át csak ők léteztek a számára, és senki más. Anyám foggal-körömmel harcolt azért, hogy minél kevésbé viseljen meg bennünket a válás, de egyedül természetesen kevés volt hozzá.

Később, négy év elteltével apám valamiféle önvizsgálatot tarthatott, és ennek eredményeképpen lassan újra felvette velünk a kapcsolatot. Kissé kényszeredetten, de találkozgattunk vele havonta, kéthavonta, elvitt minket moziba, vacsorázni, a féltestvéreinket is megismerhettük. Az öcsém szigorúbb volt, bevallotta nekem, hogy úgy érzi, nem szereti az apját, nem tud túllépni azon, amit csinált, én azonban megbocsátottam a linkeskedését – vagy hogy nevezzem ezt. Szuggesztív, okos ember volt, engem is annak tartott, voltak közös témáink, nagy beszélgetéseink, és ez egy kamaszlánynak, majd egy fiatal felnőttnek fontos dolog. Végre úgy éreztem, megint lehet egy példaképem. Hogy megint van apám.

Kísért a múlt

Harminc felé közeledve egyre sűrűbben találkoztunk, és mivel akkor én már pszichoanalízisbe jártam, elkezdtem vele nyíltan beszélni a múltról, a válásról, az eltűnéséről. Egyszer kicsit többet ittunk a kelleténél, és mind a ketten hosszan sírtunk. Elmondta, mennyire sajnálja az egészet, tudja, hogy a sarkára kellett volna állnia, de nem mert ellentmondani az új feleségének. Mára megváltozott a helyzet, már nem hagyja magát, Verának is tudomásul kell vennie, hajtogatta, hogy neki négy gyereke van, nem pedig kettő.

Új utakra léptünk tehát. Boldogan készültem a feltáró beszélgetésekre, arra, hogy alaposan kivesézzük és végleg jóvátesszük a múltat. Anyám sokat segített ebben, azt mondta, ő már rég túllépett a váláson: több kapcsolata is volt azóta, apám csak egy homályos folt a lezárt múlton. Nemhogy nem zavarja, hogy közel kerülünk egymáshoz, de egyenesen örül neki. Még vonakodó öcsémet is sikerült meggyőznöm, hogy adjon esélyt apánknak, üljön le velünk egyszer, meglátja, mennyire megváltozott az öreg, és tényleg esély nyílhat arra, hogy ha nem is tehet mindent jóvá, de legalább a jövőbeli kapcsolatunk jó irányba változzon.

Tragédia

Egy végzetes szombat este megszólalt a telefonom. Vera volt az, apám második felesége, akivel, ha nem is lettünk barátnők, de a körülményekhez képest korrekt viszont alakítottunk ki az idők során. Elcsukló hangon közölte, hogy apánk hátsófali infarktust kapott a munkahelyén, és azonnal meghalt. A mentősöknek esélye sem volt az újraélesztésére.

Nem nagyon emlékszem a következő napokra. A könnyekre és a nem sokkal később feltámadó eszelős dühre annál inkább. Kimondhatatlanul igazságtalannak éreztem, hogy épp akkor avatkozott közbe a sors, amikor kezdtük rendbe tenni a közös dolgainkat. Hogy talán visszakaptam volna egy teljes értékű apát, de ettől már mindörökre megfosztottak. Soha nem sírtam annyit, mint azokban a hónapokban. Anyám és az öcsém is támaszom próbáltak lenni, de egyikük sem érezte át a fájdalmamat. Szerintem nem is értették pontosan.

Végül pszichológushoz fordultam, hogy megpróbáljam feldolgozni a hiányt, amit már soha nem tudok betölteni. Máig sem sikerült maradéktalanul, de legalább megtanultam vele együtt élni. Néha kisétálok a temetőbe, és beszélgetek apám sírjával, igyekszem monológokban befejezni azt, amit elkezdtünk. Nemrég olvastam Grecsó Krisztián Apám üzent című regényét, amit végigzokogtam, pedig az én apukám nem volt se alkoholista, se önfeladó. Csak egy ember, aki komoly hibákat követett el, és amit csak negyedrészben sikerült jóvá tennie.

Azóta nekem is van gyerekem, és mondanom sem kell, árgus szemekkel választottam ki az apját, hogy még véletlenül se hasonlítson az enyémre. Még akkor sem, ha alapvetően jó embernek gondolom. Lehet, hogy sokan nem értenének velem egyet, de másféle tudattal egyszerűen képtelen lennék együtt élni.

Galériánkból megtudhatod, hogy milyen egyenlőtlenségek létezhetnek anyák és apák között!