Azt mondták nem lehet saját gyermekem, most mégis 7 gyermekes anya vagyok!
3 évnyi reménytelen próbálkozás után Mária nőgyógyásza azt javasolta a párnak, hogy gondolkodjanak el az örökbefogadáson. Bár hivatalosan nem állapítottak meg meddőséget, de úgy tűnt náluk nem fog kopogtatni a gólya.
Mária és Attila hónapokig képtelenek voltak elfogadni a tényt, hogy nem lehet saját gyermekük, de végül elkezdtek lassan nyitni az örökbefogadás felé és meglátni a pozitív oldalát, hogy így alakultak a dolgok.
Így is lehet egy gyermekük, akit szerethetnek, akiről gondoskodhatnak és aki családban nőhet fel velük.
Így került hozzájuk nem is olyan sokára Ágika, a másfél éves kislány, akiről az édesanyja már a születése utáni órákban lemondott.
Mária annyira boldog volt, amikor pár hónappal a hivatalos örökbefogadási kérelem beadása után csörgött a telefon, hogy rájuk vár egy baba, hogy majdnem kiejtette a telefont a kezéből.
Olyan volt, mintha mindig is ismertem volna és bár nem bennem növekedett, de amikor megpillantottam úgy éreztem, hogy Ő a mi kislányunk. Szerencsére Attila is így érzett, azonnal elvarázsolta a baba és mint egy boldog család térhettünk haza.
A kezdeti nehézségek után, sikeresen összeszoktunk a kicsivel. Mert nekünk kicsit annyival hátrányosan indult a családunk, hogy nem volt 9 hónapunk készülni és megélni a várakozást. De minden nap erőt adott, hogy Ágika egyre szebben cseperedett és mi végignézhettük ezt.
Az édesanyát sosem ítéltem el, nem gondolkodtam azon, hogy miért mondott le a gyermekéről és hálás voltam neki, hogy kihordta Ágikát és nem vetette el, mert így mi megkaphattuk őt. Mivel titkos örökbefogadás volt, így nem tudja, hová került a kislánya és mi sem tudjuk, hogy Ő hol van most, de egy szép napon majd elmesélem Ágikának, hogy neki köszönhetjük, hogy Ő velünk van.
Ágika 3 éves születésnapja előtt már egyre többet beszélgettünk Attilával azon, hogy szeretnénk még egy gyermeket örökbefogadni aki a testvéreként nőhet fel. Be is adtuk az örökbefogadási kérelmünket és elkezdtük az izgatott várakozást, miközben teltek a hetek.
Egyik nap éppen Ágikának főztem az ebédet, amikor hirtelen nagyon rosszul lettem. Elkezdtem szédülni és kavargott a gyomrom, rögtön arra gondoltam, hogy vajon milyen vírust szedtem össze és remélem a kicsire nem ragasztottam rá, amikor sürgősen ki kellett szaladnom a mosdóba és az egész reggelimet kihánytam.
A rosszulléteim egyre erősödtek és nem igazán lettem jobban, amikor Attila javasolta, hogy menjek el orvoshoz, mert ez már komoly dolog.
Már mindenre gondoltam, rettegtem amikor beszámoltam a háziorvosnak a tüneteimről, hogy most nekem nem lehet bajom, nem lehetek beteg, kórházba pedig még inkább nem kerülhetek, hiszen otthon vár a kislányom és beadtuk a kérelmet is, ott kell lennem Attila mellett, ha értesítenek bennünket.
A háziorvosom meghallgatott és amikor megkérdezte, hogy mikor volt utoljára havi vérzésem elakadt a szavam. És nem azért, mert meghökkentem a kérdés jellegén, hanem azért, mert én magam sem tudtam megmondani, hogy mikor volt, hiszen az Ágika körüli teendők annyira lefoglaltak, hogy nem is figyeltem erre.
A doktor mosolyogva azt javasolta, hogy csináljak egy terhességi tesztet és amennyiben pozitív, a nőgyógyászomat keressem helyette.
Teljes bénultságban hagytam el az orvosi rendelőt, majd még inkább ledöbbentem, amikor az otthoni terhességi teszten pozitív lett az eredmény.
Mióta meddőnek nyilvánítottak nem védekeztünk, de egyikünk sem reménykedett már semmiben.
Miután leküzdöttük a döbbenetünket annyira boldogok voltunk, hogy madarat lehetett volna fogatni velünk. A nőgyógyászom azt mondta, gyakran előfordul a pároknál, akiknél nem jön össze a baba és örökbefogadás mellett döntenek, hogy hirtelen feloldódnak az addig esetlen ismeretlen gátak a teherbeesés kapcsán és sikerül teherbe esni.
Boldogok voltunk, Ágikának lesz testvére és vidáman újságoltuk neki is.
A terhességem 5. hónapjában csörgött a telefonom és a gyámhivatalból hívtak, hogy egy 3 éves kisifiúnak szívesen bemutatnának bennünket. A babavárás közben teljesen megfeledkeztünk a kérelmünkről. Egyszerre néztünk egymásra Attilával, hogy: Te jó ég most mi legyen?
Kértünk egy kis gondolkodási időt a jelenlegi helyzetünk miatt, hogy átgondolhassuk mit szeretnénk. Napokig nem találtuk a megfelelő döntést, majd egyik éjjel odafordultam Attilához és azt mondtam neki:
A párom is valahogy így érezhetett, mert csak egymásra kellett néznünk és hívtam is a gyámhivatalt, hogy szívesen megismerkednénk a kisfiúval.
Peti szülei egy tragédia következtében elhunytak, így a kisfiú szinte teljesen magára maradt, mert a rokoni körben senki nem tudta vállalni a gondozását.
Csendes, visszahúzódó kisfiú volt eleinte, amikor becsöppent a családunkba, és ami még nagyobb kihívás volt neki, hogy nem is olyan sokára egy kisbabával is népesebbek lettünk, de utólag úgy látom, hogy talán pont ez volt, ami Petit végül megnyitotta felénk, ugyanis imádta a húgait, de leginkább a pár hónapos Hannáról szeretett nagyon gondoskodni és teljesen kinyílt mellette.
Így teltek a napjaink és szinte pár hónap leforgása alatt lettünk nagycsaláddá a gyermektelen párból.
Petike érkezése után szinte egészen biztosak voltunk benne, hogy hálánk jeléül, amiért ennyi gyermekünk lehet, még több gyermeknek szeretnénk családot adni, így legkisebb lányunk Hanna 1 éves születésnapja után egy újabb örökbefogadási kérelmet is benyújtottunk.
Szinte azonnal jött a telefon, hogy mit gondolunk a 2 és fél éves Tamás és Nóra ikerpárosról?
Bevallom, egy kicsit nagy falatnak tűnt három gyerek mellé az ikreket elvállalni, de Attilával addigra annyira jól működtünk csapatként együtt, hogy rábólintottunk.
Az ikrek érkezése előtt elköltöztünk a lakásunkból, hiszen már 5 gyerekhez kellett a nagyobb tér és a még nagyobb kert, ahol kiszaladgálhatták magukat. Egy kis vidéki házacskát találtunk, amit kisebb felújításokkal tökéletesen magunkra szabhattunk. Minden gyermek örült.
Tamás és Nóri érkezése volt talán a legrázósabb örökbefogadásunk, nehéz családi körülmények közül érkeztek és eleinte annyira nem engedtek be minket a kettejük alkotta szövetségbe, hogy sokszor úgy éreztem, talán nem fogunk tudni olyan kapcsolatot kialakítani velük, mint a másik három gyermekkel.
Aztán egyik nap Nóri annyira beteg lett, hogy egész éjjel mellette ültem és borogattam a homlokát, fohászkodtam a jobbulásáért, mert nincs annál rosszabb élmény egy Anya életében, mint mikor a gyermeke beteg. Tamás végig ott feküdt a testvére mellett és fogta a kezét, reggel, amikor végre Nóri a jobbulás jeleit mutatta, a kisfiú szó nélkül bújt hozzám, mintha meg akarta volna köszönni, hogy vigyáztam a húgára.
Belesajdult a szívem, hogy ilyen piciként, milyen erős ez a kisgyerek, hogy képes a húgát ilyen erősen védelmezni Ezután kezdtek megnyílni felénk és a gyerekekkel is elkezdtek játszani.
Kislányunk, Hanna ovis beszoktatására készültünk, amikor egyik reggel a kávém elfogyasztása után rohannom kellett a mosdóba és mindent kihánytam.
Attila még éppen otthon volt, a többi gyereket öltöztette az előszobában, de amikor egymásra néztünk csak hangosan tudtunk nevetni. Az életünk nem volt bonyodalmaktól mentes, de egy új baba gondolatára mindannyian nagyon izgatottak lettünk.
Kevesebb, mint kilenc hónap múlva érkezett hozzánk Gábor, 4 kilónyi szeretetcsomagban, a legtürelmesebb kisfiú, akivel valaha találkoztam, mintha tudta volna, hogy a mi családunk bizony nem egyedi!
Gabi érkezése után úgy éreztük, hogy teljes a családunk.
A nagyobb gyerekek már iskolába készültek, én pedig otthon voltam még Gáborral, amikor hívtak a gyámhivatalból, hogy tudja, hogy most nem gondolkodunk örökbefogadáson, de nem lenne e kedvünk találkozni a 4 éves Zsófival, akit a nagymamája nevelt egészen a nemrég bekövetkezett haláláig.
S bár tényleg nem terveztünk több gyermeket, de valamilyen belső sugallat miatt mégis igent mondtam a találkozóra. Attila csak sejtelmesen nézett rám, amikor elárultam neki, hogy hová megyünk.
Sohasem tudok eléggé hálás lenni Attilának, amiért végig támogatott és partner volt az örökbefogadás kapcsán és mindig mindenben segít a gyermekek körüli teendőkben. Odáig van a gyerekekért és nagyon jó édesapa. A támogatása nélkül, ma nem lehetnék 7 gyermekes édesanya, hiszen végül - amit talán már a találkozásunk előtt sejtettünk - Zsófi is úgy elrabolta a szívünket, hogy ma már vele együtt teljes a családunk.
Így lettünk végül 9 tagú család, amit kimondani is hihetetlen.
Azt hiszem, a mi történetünk így volt megírva. Hiszen most hét gyermekkel teljesebb az életünk, mint valaha. Igaz néha hangos és olykor teljes a káosz, de együtt mindig sikerül a nehézségeken túljutunk. Hálásabb nem is lehetnék ezért az életért.