Petriesen szólva szokványos napnak indult, és az is maradt volna, ha nem töprengem szét, mindjárt elmesélem, min. Van itt a szomszédban egy pályaudvar, Nyugatinak hívják, két naponta lejárunk oda a gyerekkel, mert szereti elnézni a vonatokat babakeksz-majszolás közben, miközben én észrevétlenül nyomkodhatom a telefonomat, visszavedlhetek trainspotter tinédzserbe, és arcomon nosztalgikus félmosollyal hallgathatom a hangosbemondót. Addig se ülök otthon, nem görnyedezek a gép előtt, nem kell századszor is odabiggyesztenem a vizilovas kockát a tigrises kocka tetejére. Kicsit rossz anyának érzem magam a babázással járó monotónia nyilvános konfessziójától, de így megy ez, manapság tulajdonképpen divatos jammerolni róla, milyen nehéz a gyereknevelés.

Egész nap játszani

Szóval kutyagolunk a pályaudvar felé, görnyedek a babakocsi mögött, ráeszmélek, hogy ez mennyire egészségtelen, kihúzom a felsőtestem, a gerincem éppen roppan egy nagyot, amikor a Westend előtti parkolóban kihajol egy férfi az egyik taxi vezetőüléséről, és a fiamra vigyorog.

Nagydarab kopaszodó emberke, tulajdonképpen bácsi, jókora bibircsókot hordoz az orrán. Kellemetlen érzés hullámzik át a ropogó gerincemen, nem szeretnék a testszégyenítés bűnébe esni, erővel mozdítom meg a számat, ami veszi az adást és viszontmosolyra húzódik. Milyen szép kisgyerek vagy te, kurjantja ekkor a férfi vidáman, és nem tehetek róla, de a mosolyát azonnal abnormálisnak látom, ahogy hullámzik tőle az orrán a bibircsók, pedig visszagondolva nem tűnt kimondottan perverznek, tulajdonképpen egészen normális mosoly volt. De nem hagyja ennyiben, szívesen hazavinnélek, folytatja, ha Feri bácsi hazavinne, egész nap csak játszana veled. A kellemetlen bizsergés viharrá erősödik a gerincemben, a viszontmosoly az arcomon ragad, a tulajdonképpen-bácsi rám néz, és most nekem ismétli meg: egész nap csak játszanék veled.

Te mit tennél?

A mozi ezen pontján feltenném az olvasóknak a nagy kérdést. Mi ebben a helyzetben a helyes reakció? Mit tennétek a helyemben ti, más nők, anyák? Szó nélkül továbbmennétek? Visszautasítanátok a… tulajdonképpen mit is? Vagy megköszönnétek a kedves… bókot? Hogy balanszírozzunk, ha nem akarunk beállni a közhangulat által felkorbácsolt, minden bokorban zaklatót és pedofilt látó asszony(és férfi!)kórusba, de azért ne engedjünk annak, amitől ilyen határozottan rosszul érezzük magunkat?

És egyáltalán kinek szólt a taxis huncutnak szánt bókja? Remélem, azt mind elfogadjuk, hogy a nők semmiféle viselkedése nem adhat felhatalmazást a férfiaknak arra, hogy olyasmit tegyenek vele, amit az nem szeretne. És most még csak nem is haspólós, miniszoknyás helyzetről beszélünk, ahol a fenti axióma amúgy ugyanolyan erővel érvényes, hanem egy pufidzsekis középkorú nő és egy macisapkát viselő kisgyerek hétköznapi párosáról. Azt hittem, mesterien űzzük a mimikri természetét, de hát nem kell ehhez sem fiatalnak, sem szépnek, sem kihívónak lenni. Elég egy nyákos téli reggel, és máris szórják a lábaink elé az efféle hidegrázós bókokat, ami ráadásul homályos, mint a jelen, amiben élünk: szólhatott a babának rosszul elsült, de ártalmatlan dicséretként, vagy olyan értelemben, amibe tényleg jobb nem belegondolni, de szólhatott a nőnek, azaz nekem is, vagy csak az ég tudja, mi a fészkes fene volt pontosan mögötte.

Megmondom, mit csináltam végül. Kulturáltan mosolyogtam tovább, mint egy igazi polgárasszony egy régimódin berendezett polgári világban. Udvarias, barokkos körmondatban válaszoltam, már nem emlékszem, hogy mit, de megleptem vele, mert lelohadt a mosoly az arcáról. Tovább sétáltunk, a fiam integetett neki a macisapka mögül, erre már nem érkezett reakció. Szinte láttam, ahogy utánunk néz, és elgondolkodva bámulja ködlovagos lépteimet. Nem azért csináltam, hogy megleckéztessem vagy ráébresszem valamire, csak hirtelen nem jutott eszembe másik megoldás.

Elegáns volt-e vagy balfékség: nem tudom ma sem.

Galériánkban 10 dologról olvashatsz, amit egy 10 éves gyereknek már illene önállóan tudni!