Késői találkozás

Harmincéves koromig egyáltalán nem hiányzott sem férj, sem utód, egyszerűen nem láttam bele őket a világomba, a biológiai órám sem vert összevissza, csak amolyan lassú víz partot mos-módjára, ráérősen ketyegett. Földi pokolból menekülni igyekvő hedonistaként habzsoltam a jobbára tiltott gyümölcsöket, és nem gondoltam bele, hogy egyszer majd ez változni fog.

A nagy kérdést először 33 évesen tettem fel akkori partneremnek, aki rémülten pislogott, mint aki nem nézte ki ezt a dolgot belőlem, majd a gyerekvállalást gyorsan anyagi feltételekhez kötötte. Mivel én másként gondoltam, inkább szakítottunk. A következő szerelemmel sok kört lefutottunk együtt, majdnem sikerült, de végül teljes kudarc, fájdalmas szétmenés lett a vége. Amikor pedig rátaláltam a férjemre, aki kétségkívül életem szerelme, már túl késő volt. Hiába sírtam el magam minden filmen, ahol újszülöttet emelnek ki az anya lábai közül, hiába olvasgattam csodaszámba menő megtermékenyülésekről és hallgattam az egyre halkuló családi bíztatásokat, az óra megállt.

Állami gyerekáruház?

Magyarország kormánya 45 éves korig támogatja a legendásan döcögős lombikot (várólisták, lassú ügymenetek, kétségbe vonható sikerráta), utána nemcsak az állam pénzén, de saját zsebre sem lehetséges mesterséges eljárást igénybe venni. Nem elemezném ennek érthetetlenségét, igazságtalanságát, az egy másik cikk tárgya lehetne. Lényeg a lényeg: egy madárcsicsergős áprilisi délutánon az egyik barátnőm borozgatás közben kibökte, hogy közös ismerősünk, aki nagyjából 6 éve próbál teherbe esni, és túl van itthon mindenen, amin csak lehetséges, Pozsonyban egy petesejtdonor segítségével sikeresen megtermékenyült. A hatodik hónapban van, tehát a dolog nagyjából tuti. Másnap késlekedés nélkül írtam a nőgyógyászomnak, aki annak idején vázolta is ezt a külföldi lehetőséget, csak akkor még azt gondoltam, ennyi pénzem nekem sosem lesz. Most – önerő, plusz családi segítség – volt.

Közben gondolatban felskicceltem a jövőt. Áprilisban járunk. Május-júniusra kaphatok időpontot konzultációra, már ha szerencsém van. Augusztusban akár indulhat is a mandula, és akkor májusban szülök, 48 évesen. Még vállalható.

Ültetés

A valóságban minden kicsit lassabban alakult. A pozsonyi klinika orvosával sokáig nem is találkoztam: júliusban konzultáltunk végül telefonon, és legközelebb a beültetésnél, október legvégén, Matthew Perry halálának másnapján láttam teljes valójában (hogy miket meg nem jegyez az ember). Addig egy koordinátorral tartottam a kapcsolatot, aki az első hónapban távolból levezényelt egy próbát (egy hónapig szedtem ösztrogént és progeszteront), majd mikor úgy értékelte a nőgyógyászom és a klinika is, hogy a méhnyálkahártyám előírásszerűen vastagodott, mehetett az egész élesben. Október végén kiutaztunk Szlovákiába, hogy a férjem mintát adhasson, utána kétpofára zabáltuk a szusit egy közepesen lepattant japán étteremben, mintha valami képzeletbeli energiát akartunk volna visszaszedni. 5 nap múlva – holott csak kettőt garantál a klinika – három gyönyörű embrió fogadott minket. Három! Még az amúgy kissé mesterkélten udvarias orvos is lelkesedett, én meg majd kibújtam a bőrömből a boldogságtól. Három embrió – három esély. Most ahogy ülök itt az íróasztalnál, Budapesten, nézve a kisfiam párnás arcát, és csendben hálát adva az ismeretlen nőnek a távolban, aki segített rajtunk, a szemembe derengenek a múlt-Pozsony hajnali fényei a hostel ablakából. Alvás helyett tornáztam, aztán hosszan, reménykedve bámultam a sötétségbe, miközben a másik szobában részeg tinédzserek ütötték a falat, nem zavarva meg buddhai nyugalmamban. Lesz, ami lesz, ahogy lesz, úgy lesz. Így gondoltam.

A magas, kék szemű orvos Jude Law-ra hasonlított, és ezzel megmagyarázhatatlan bizalmat ébresztett bennem. A klinika patika tisztaságú, a koordinátorok kedvesek, a várakozók többsége magyarul beszélt. Mindenféle korú, rendű-rangú kliensek ültek ott a harminc évestől az ötvenig. Vajon hányan lépik át a határt, gyermekáldásban reménykedve, akikről a magyar egészségügy lemondott? Kicsit steril a hangulat, kicsit gyárszerű, igaz, de amikor eszembe jutottak a magyar közkórházak, leállítottam a fejemben a kritikát.

Várni kellett, elég sokat. A férjem épp a vécén ült, én meg a kezemet tördeltem az előtérben, amikor megjelentek értem, és bevittek egy sejtelmes, félhomályos szobába. Felpakoltak az asztalra, majd – tisztára mint egy David Lynch-film álomjelenete – bejött egy embriológus talpig szkafanderben, és megkérdezte a nevemet. Csak hónapokkal később, gömbölyödő hassal értettem meg, ő már akkor tudta, hogy fiam lesz.

A beültetés pár percig tartott, bennem az idő persze megnyúlt, mint a rétestészta, figyeltem, ahogy a kis pont a testembe vándorol és egyszer csak ott világít a hasamban. Mintha felhúztak volna egy zsilipet, annyi meg nem nevezhető érzelem áradt szét a belsőmben. Jude Law a kezembe nyomott egy kinyomtatott ultrahangos felvételt első emléknek, aztán csak feküdtem ott 15 percen át kiterítve, ahogy kérték.

Emlékek őre

Most, ahogy így leírtam ezt az agyamban éles fényű lámpaként világító emléket, miközben mellettem gőgicsél egy 4 hónapos, fogfájós csecsemő, kivert a libabőr. Szürreális, bódító, csodálatosan édes, bizonytalansággal teli, szakadékba nézően félelmetes pillanatok voltak, nem tudom őket hasonlítani semmihez, amit korábban átéltem. Bár nem akarok fokozatokat felállítani, de mégis: a hullámvasút gyomorremegtető érzése, a szerelem édesbús mélysége, a barátok és családtagok iránt érzett meghitt, otthonos szeretet mind távoli és másodlagos ahhoz a pillanathoz és annak a pillanatnak a következményéhez viszonyítva, aki 39 héttel és 2 nappal az asztaljelenet után itt gőgicsél mellettem, és kénytelen vagyok miatta most az emlékezést megszakítani. De előtte még gyorsan küldtem egy fényképet a fiamról egykori koordinátoromnak: a donornak nem lehet megköszönni, de legalább az orvosoknak és az asszisztenseknek ne felejtsem el.

Ha Magyarországon próbálkozom valamivel korábban – mert 45 fölött már meg se tehetem, a petesejtdonációt pedig eleve elfelejthettem volna –, legalább 60 százalékkal kisebb esélyem nyílik rá, hogy ő most itt gőgicséljen mellettem.

Galériánkban finom ételeket találsz, amiket terhesség idején fogyassz bátran!