Nem burokban nevelem a gyerekeimet, pontosan tudom, hogy ők már az a generáció, akik számára a digitalizáció nem újdonság, hanem az életük természetes része. Nem leszek álszent sem, szoktak mesét nézni (8 éves a fiam és 5 éves a lányom egyébként), általában napi fél órát, amíg én összepakolom a házat az esti forgószél után. Ha viszont autózunk vagy étterembe megyünk, nem nyomom a kezükbe a tabletet, és bevallom, azon is hüledezek, hogy mások már harmadik vagy negyedik osztályban saját mobiltelefont meg okosórát vesznek a gyereküknek. Annak szerintem később jön el az ideje, ha már felelősen rá lehet őket szabadítani a világhálóra, hiszen az összes kütyüvel már nemcsak a képernyőidő jön, hanem az internet jó és rossz oldala is.

A videojátékokkal is alapvetően az a problémám, hogy már messze nem arról van szó, hogy a gyerek otthon elmélyed egy fantáziavilágban, esetleg a tesóival, barátaival vagy a szüleivel többjátékos módban, a kanapén egymás mellett sorakozva játszanak. Nem, a számítógépes játékok is kiléptek a négy fal közül, a többségük online űzik, és erre persze már a pedofilok és egyéb bűnözők is rájöttek. Nem egy olyan rémtörténetet olvastam már, ahol az áldozatot online játékon cserkészték be. A bűnözés mellett pedig egy másik, szülőként legalább annyira rettegett ‘b’ betűs félelmet is magával hozhat: a bullyingot. Mindezek mellett persze az sem elhanyagolható, hogy komoly függőséget tudnak okozni a számítógépes, konzolos játékok. Lehet, hogy néhány hasznos skillt is adnak, ezt nem vitatom, de azt borzasztóan károsnak tartom, hogy órák hosszat tespednek előtte a gyerekek a képernyő előtt.

Szóval mikor a településünkön óriási farsangi bulit szerveztek, és a tombolán a nyereményeket sorsolták ki, a játékkonzolnál azért szurkoltam, hogy nehogy a mi számaink legyenek. Aztán a kisfiam izgatottan felkiáltott, hogy az „Enyém! Nálam van a 189, Anya!” Murphy ismét működött, én meg erőltetetten mosolyogtam, amikor átvettük a díjat. Rögtön azon agyaltam, hogy nem lehetne-e másra becserélni, de mindenki úgy viselkedett, mintha minimum a lottó ötöst nyertük volna meg, nem értették volna, hogy miért nem örülök a konzolnak. Szerencsére a férjem sem az a típus, aki imádja az ilyen játékokat, így ő sem akarta megtartani.

Két nappal később, amikor mentem a fiamért az iskolába, rohantak vele a barátai is, és kérdezték, hogy jöhetnek-e át játszani a csodakütyüvel. Én ráztam a fejem, hogy sajnos nem, mert eladtuk. Döbbenet, csalódás, szomorúság: ezek látszódtak az arcukon. De szerencsére a fiamén nem. Vele már megbeszéltem előző nap, hogy ezt a játékot most nem fogjuk megtartani, mert még jó pár évig nem fog tudni vele játszani, és amire meg elég nagy lesz hozzá, addigra valószínűleg elavult kütyünek fog számítani. Nem mondom, hogy elsőre átment az üzenet, de megértette, és persze az is segített, hogy megígértem, cserébe megkaphatja az új biciklit, amire vágyott – és amit mellesleg enélkül nem tudtunk volna neki megvenni. A kis barátok szülei persze egy darabig pletykáltak arról, hogy voltam képes eladni a gyerekem nyereményét, rossz szülőnek voltam kikiáltva, de nem érdekelt, mert csak az számít, hogy a fiam számára nem vagyok az. És akárhányszor látom, milyen élvezettel hajtja az új bringáját, tudom, hogy jól döntöttem.

Mivel játszottunk a régi időkben, amikor még nem a számítógépes játékok és a kütyük uralták a szabadidőt? Nosztalgiára fel!