Megjelent az ÉVA magazin 2025-ös téli lapszáma, központban a slow life, a címlapon pedig a csodálatos Maráz Zsuzsanna ultrafutó! Kattints ide, hogy megtudd, hol szerezheted be a magazint, itt pedig akár online is megvásárolhatod!

Talán nem annyira nehéz elképzelni a szituációt, hogy kénytelen-kelletlen veszünk részt a karácsonyi ebéden. Míg a lány vígan elbeszélget az édesanyjával, addig a fiú és az após kínosan próbál beszédtémát találni, de a végén mindig ugyanoda futnak ki: ahhoz, hogy a srác „nem elég jó” a lánynak. Még többévnyi ismeretség után is jönnek a hol ügyesebben, hol bumfordibban becsomagolt megjegyzések az öltözködésre, a frizurára, esetleg arra, hogy a választott karrierút nem megfelelő családalapításhoz. Vagy ennél még konkrétabban kimondva: a fiú nem keres elég pénzt. Ha pedig ezek lefutottak, még mindig ott lehet aduászként egy utalás arra, hogy étkezéskor nem fogja megfelelően az evőeszközt: úgy látszik, a szülei arra sem tanították meg, hogyan kell késsel-villával enni. Néhány órával később jön a repeta a másik fél szüleinél, csak itt már a fiú választottjának teherbírását teszik próbára. Az indítókör, hogy „Én már soha nem leszek nagyszülő? Kihal a család, és vele együtt a név is”, és talán az teszi fel az i-re a pontot, hogy „Tényleg még a doktoridat írod? Olyan jó neked, hogy a fiam eltart, és még mindig tanulhatsz. Bezzeg az én időmben nem voltak ilyen lehetőségek!”

Merő rémálom, de a partner nem várhatja el, hogy a másik szakítsa meg a kapcsolatot a szüleivel, vagy abszurd módon válasszon, ki a fontosabb neki. De biztos, hogy hasonló helyzeteknél kizárólag a másik szüleiben van a hiba? Tehetünk valamit mi magunk azért, hogy feloldjuk a kellemetlen helyzeteket, legyenek azok a fent vázolt módon kegyetlenek, vagy némiképp szofisztikáltabbak? Ezekről a lehetőségekről beszélgettünk Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeutával, klinikai szakpszichológussal.

„Akármilyen legyen a szituáció, minden egyes esetre igaz lesz, hogy a rokonokat nem fogjuk tudni megnevelni. Arra vállalkozni, hogy majd szólunk nekik, finoman terelgetjük őket, és ezzel megváltoztatjuk a viselkedésüket, hamvában halt ötlet. Az utalgatásainkat, célozgatásainkat éppúgy nem fogják észrevenni. A tapasztalatom az, hogy a legkönnyebben egyetlen dolgon tudunk változtatni, és az a saját látásmódunk – kezdi Kozma-Vízkeleti. – Amikor valamilyen tulajdonság bosszantó, érdemes erőfeszítést tenni, vajon tudunk-e találni olyan dolgot, amiben viszont osztozunk, ami közös érdeklődés, közös kedvtelés, vagy akár közös vonás. Mert ha azt keresem, mi az, ami elválaszt, azt nagyon könnyű lesz megtalálni, hiszen a kirakatba van téve, szinte ordít. Ellenben ha tudatosan keresek olyasmit, ami összeköt, könnyebb lesz megbocsátani másoknak az emberi gyarlóságaikat.”

NEM KÖNNYŰ ÖSSZECSISZOLÓDNI

Kozma-Vízkeleti Dániel úgy véli, manapság azért nem lesz egyszerű dolgunk, mert a kultúránk arra biztat, álljunk ki magunkért, valósítsuk meg önmagunkat, és azonnal szóljunk, ha valami nem tetszik: „Ez sokkal konfrontatívabb és individualistább hozzáállás, mint amiben a nagyszüleink felnőttek. Őket arra biztatta az akkori kultúra, hogy alkalmazkodjanak egymáshoz. Lélektani értelemben az egyik nem jobb, mint a másik, mert mindegyiknek van előnye és hátránya, tehát a költségének van hozadéka, de tudunk tanulni egymástól. Az alkalmazkodáson tudunk fejleszteni, csiholni, ha ezekkel a rokonokkal valamilyen szempontból együttműködésre vagyunk ítélve.”

A családp-szichoterapeuta azt vallja, az alkalmazkodásban segít a nyílt kommunikáció, mivel a családi kapcsolatokban a legcélravezetőbb – az üzengetés helyett – a nyíltság és a közvetlenség: „Az nem működik, hogy: mondd meg a Gézának, hogy szóljon a Margitnak, hogy mondja meg a Panninak. Minél több a közvetítő, annál inkább torzul az üzenet, és végül biztos, hogy nem úgy megy át, mint ahogyan azt mi szándékoztunk átadni. Ehelyett nagyon gyakori, és a konfliktusokat inkább mélyíti, hogy célozgatunk, utalgatunk, körülírjuk és megpróbálunk diplomaták lenni. Inkább mondjuk el direkten, ami zavar, anélkül hogy rögtön hozzátennénk valamiféle cselekvési ütemtervet. Ha például látogatóba megyünk, és ott zajosak a gyerekek, akkor ne azt mondjuk, hogy: milyen hangos itt nálatok, vagy: milyen élénkek a gyerekek, hanem mondjuk ki nyíltan, hogy szívesebben beszélgetnénk csendben. Legfeljebb ők el fogják mondani, hogy nincs mit tenni, négy gyerek mellett bizony ilyen az alapzaj.”

Kozma-Vízkeleti szerint ma gyakori hozzáállás, hogy ha a rokoni – vagy ami azt illeti, bármilyen – kapcsolat bosszant, akkor egyszerűen megszüntetjük azt a kapcsolatot. Kapcsolatterapeutaként ő erről inkább lebeszélné az embereket, mivel hosszú távon a költsége sokkal nagyobb, mint a hozadéka. Pillanatok alatt el tudjuk vágni magunkat a közösségeinktől: „Ha mindenkivel megszakítjuk a kapcsolatot, aki bosszant, akkor egy idő után mindenki bosszantani fog. Nagyon hamar magányosak leszünk. Hosszú távon nem nagyon van olyan emberi kapcsolat, amiben csak a pozitívat lehet látni, mert az emberi kapcsolatok sajátossága, hogy vannak benne nézeteltérések és nehézségek, amelyek alkalmasint idegesítenek. Pont az a kapcsolatok ereje és szépsége, hogy ezeket meg lehet beszélni, lehet ezeken változtatni.”

Folytatás és teljes cikk az ÉVA magazin 2025-ös téli lapszámában! Már kapható!