Kezdettől fennállt a probléma

Kábé egy hetes lehetett a fiam, amikor arra lettünk figyelmesek a férjemmel, hogy furcsán hörög. Elsőgyerekes szülőként iszonyúan megijedtünk. Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttünk, hogy nem beteg, csak épp nem akar elaludni. Vagy fél az elalvástól. Vagy nem megy neki. A következő hetekben összesen aludhattunk tizenöt órát: Gerzson következetesen felvette azt a ritmust, hogy félórán át ordított, majd nagy nehezen – általában cicin – elszundított, 40-45 perc múlva pedig felriadt és ordított tovább. 1-2 óra szakadatlan ébrenlét és zokogás után megismétlődött az előző jelenet, és így tovább.

Nem tudtuk, milyen egy „normális” baba. Nem olvastunk utána, nem rohantunk fűhöz-fához, valamiért azt gondoltuk, ez szokásos dolog, ilyen egy csecsemő viselkedése. A következő hónapokban a kimerültségtől már alig láttunk ki a fejünkből. Végül felosztottuk az éjszakákat: hol egyikünk, hol másikunk virrasztotta át az egészet háromnegyed óránként ébredő, hangosan zokogó fiunkkal, a másikunk pedig füldugóval próbált meg aludni. Mert a helyzet nem akart normalizálódni. Hiába múlt el egy hónap, kettő, három, hat, Gerzson alvása rettenetes volt. Mi pedig el akartuk kerülni a teljes kikészülést.

Hét hónapos kora után beláttuk, ez így nem mehet tovább, és különböző tanácsokra nekiláttunk az alvástréningezésnek. Próbáltuk külön szobában altatni, próbáltuk sírni hagyni 5 percig, 10 percig, próbáltunk egyre távolabb merészkedni a székünkkel az ágyától, a végén kétségbeesésünkben egy óráig nem nyitottuk rá az ajtót, de semmi nem működött. Gerzson ráadásul képes volt hányásig, fulladásig sírni magát, egyszerűen nem mertünk tovább merészkedni. Vállaltuk tovább a mártíromságot, és napközben aludtunk inkább lopott félórákat.

Lassú javulás

A helyzet másfél éves korára egy kicsit javult. Már „csak” másfél-2 óránként ébredt, a sírás intenzitása ugyan megmaradt, de legalább kevesebbszer ismétlődött. Napközben tulajdonképpen elvoltunk, de ahogy alvásra került a sor, Gerzson rettegni kezdett, és ugyanúgy üvöltött, mint csecsemő korában. Két éves korra lesz a gyerekek alvása a felnőttekéhez hasonló, ez a fiamnál csekély mértékben látszott: az éjszakai 5-6, ordítással kezdődő ébredés megmaradt egészen hét éves koráig.

Eleinte nem mert hozzánk átjönni éjszaka, addig ordibált az ágyában, amíg valamelyikünk át nem ment hozzá. Félt a szörnyektől, a betörőktől, a sötéttől. Hat éves volt, amikor először ripakodtam rá: miért nem tudsz aludni, mint más gyerekek, miért nem próbálsz meg önállóbb lenni, nem foghatom örökké a kezed! Persze mélyen megbántam a kitörést, ráadásul inkább rontott a helyzeten. Nyolc éves volt, amikor az 5-6 ébredés lecsökkent háromra, ezt szinte megváltásként ünnepeltük. 10 évesen végre nem értünk kiabált, hanem kimerészkedett a szobájából, átszaladt hozzánk és az éjszaka második felét az ágyunkban töltötte. Az első csoda pedig 11 évesen köszöntött be: egyik éjszaka csodálkozva ébredtem arra, hogy még nem hallottam Gerzson hangját. Megijedtem, hogy valami baja történt, átszaladtam hozzá: békésen szuszogott az ágyában, és csak reggel hatkor nyitotta ki a szemét.

Persze csodák nincsenek. Az első átaludt éjszakát még sok éjjeli ébredés követte, de egyre ritkábban. Mivel más tünetek is jelentkeztek, baráti tanácsra elvittem végül kivizsgálásra, ahol ADHD-val diagnosztizálták. Szerencsére nem durva, nem kell gyógyszert szednie. Ma már 16 éves, és ha felébred éjszaka, nem szalad át hozzánk. Más problémák lettek helyette, de ez egy másik történet.

Galériánkban gyerekkönyveket mutatunk!