Fiktív levél a donornak, akinek a gyerekemet köszönhetem
Forrás: pexels/Nati
Kedves… sajnos nem tudom a megszólítást se kereszt-, se vezetéknévvel befejezni, ahogy a nemeden, az életkorodon, a testmagasságodon és a kilóid számán kívül sem tudok rólad semmit. Ironikus, hogy ezeket a rideg számokat hozták csak a tudomásomra, és más semmit. Még mielőtt ráfeküdtem volna a szlovák klinika kényelmetlenül kemény ágyára rettegve, de boldogan, mert akkor már tudtam, hogy három embrióhoz segítettél hozzá minket, háromhoz, miközben én egyben is alig mertem reménykedni, szóval már azelőtt próbáltalak elképzelni, gondolatban formáztam magamnak egy nőalakot, akire arcot sehogyan sem tudtam ragasztani, írtam én kiadatlan regényt, teremtettem a semmiből szereplőket, de ez most egészen más volt, mert tudtam ugyan, hogy létezel, de nem ért el a tudatomig igazán. Márpedig élő embert elképzelni, akit sohasem látunk, mégis olyan segítséget nyújt, amire a családunk vagy a barátaink sem képesek, szürreális és abszurd tapasztalat, akárcsak húsz Kafka-regény összegyúrva.
Feküdtem a szlovák ágyon, az orvos a szkafanderbe öltözött embriológussal épp azon ügyködött, hogy elhelyezzen bennem egy új életet, amit neked köszönhettem, mert az én szegény petesejtjeim már hosszú ideje megtagadták az együttműködést, jó, rajtad kívül a férjem is benne volt a buliban, sokat nevettünk azon, hogy együtt volt a Petri-csészében egy 21 éves lánnyal, ez a durva poén nyilván nem egyedülálló a petesejtlombikok rövid történetében, valahogy oldanunk kellett a feszültséget, kérlek, ne haragudj. Nem fekhettem ott 20 percnél többet, a felhelyezés egy perc volt, a szakszerű magyarázat legfeljebb öt, a további 14 percben egyedül hagytak, már ha egyedüllétnek lehet nevezni azt az állapotot, amikor in vitro belém került a leendő kisfiam, de előreszaladtam, szóval nemcsak én feküdtem ott, hanem négyen voltunk jelen, a családom és te, Halász Juditos zsargonban: ismeretlen ismerős.

Kint ingerszegény szürkeség volt, állandósult október végi köd, bent a kórházi sterilitás szigorú világában csak nyúltak a percek, elkenődött köztem és a világ között az összes határvonal. Szorongattam az ultrahangfelvételt, amit az orvos nyomott a kezembe, lebegtem a terjengős, zselészerű masszának érzékelt időben, a kicsiny cellává szűkült térben mozdulatlanul, miközben az érzelmeim a hisztérikusságig fokozódtak. Szívem szerint ordítottam, bömböltem, sírtam és nevettem volna egyszerre, legbelül ezt is tettem, és közben drukkoltam is, mint egy izgága sportriporter, befelé, hogy maradjon velem az elkövetkező hetekben, hónapokban és években.
Mire egy nővér visszajött és leszedett az ágyról, túl is voltam a sokkon, és ha nem éreztem volna annyira cikinek, talán el is mesélem neki ezt a testetlen, időn kívüli élményt, amelyben áhítattal mondtam köszönetet neked, mintha szakralitásnak vélnélek, isteni közbeavatkozásnak – bocsánat a blaszfémiáért. Azt persze még nem fogtam fel, és ma is nehezen, milyen bonyolult kapcsolati háló feszül közöttünk, hiszen ketten vagyunk anyák egy gyerekre, és nyilván van saját családod, akik a fiam genetikai értelemben vett rokonai, szóval millió szállal kötődünk egymáshoz ebben a bizonytalan világban, és mégsem ismerhetjük meg egymást. A helyzet hasonlít az örökbefogadáshoz, csak ez még annál is misztikusabb, felfoghatatlanabb kázus, a fiam soha nem jár majd a lakásodban, nem ül a konyhaasztalodnál sütit majszolva, nem kérhet tőled zsebpénzt, nem próbálhat meg kijátszani minket egymás ellen előnyöket remélve – ahogy a szeretteikkel a gyerekek szokták.
Szóval nem könnyű a felállás, még ma is keresem a helyem benne, de akármilyen nehéz rendet vágni valóságunk ágas-bogas erdejében, a 15 hónapos kisfiam mellett mindennap izzik bennem a forró hála irántad az életért, az életünkért. Tehát: még egyszer nagyon köszönöm.
Ui:. a szempillája a tiéd.










