De nézzük meg, hogy miért is van ez így, mert a megértéssel valamilyen szinten oldani lehet azt a bűntudatot, ami emiatt a kezdő anyukák életében megjelenik.

Az anyává válás egy folyamat. Korábbi tévhitekkel ellentétben az anyai identitás nem akkor születik meg bennünk, amikor a kisbabánk. A szülés pillanat csupán egy átmeneti időszak az anyává válásunkban. A kiindulópont az, amikor tudatosítjuk a várandóság tényét, a vége pedig valahol a gyermekünk egy éves kora körül lehet. Ezt a végpontot nevezi a pszichológia az anyai identitás fixálódásának, vagyis annak, amikor észrevesszük, hogy képesek vagyunk életben tartani a csemeténket és kompetensnek érezzük magunkat a mindennapi fejlesztésében.

Viszont az első pár évben – néhány félszakmai könyv az első 1000 napot említi – ez az anyai identitásunk átveszi az uralmat az életünk felett. Evolúciós és biológiai késztetés, hogy ő uralkodjon a többi személyiségjegyünkön, mert így élhet túl a következő generáció. Elnyomásra kerül bennünk a szabad nő, a dolgozó nő, a szerető, a társ, a barátnő, stb. Ezzel szemben felszínre kerülnek a bennünk élő gyermek sérelmei és traumái, ami mind azt a célt szolgálja, hogy az elménk tudattalan része felhívja a figyelmet: gyermekünk neveléséhez olyan korábbi (gyermeki) tapasztalással rendelkezünk, ami nekünk akkor nem volt komfortos, és ez a gyermekünknek sem lesz az. Vigyázz, ezzel foglalkoznod kell(ene).

Meddig bírjuk a szabadság-megvonást?

Sajnos nem értelmezzük helyesen a tudattalan agyi működésünk figyelmeztető jelzéseit. Egyszerűen azért, mert nem tanultuk meg, hogyan is kellene helyesen értelmezni. Helyette sokszor elvihetnek az érzéseink vagy épp elfojthatjuk magunkban őket. Egyik sem jó. És ehhez jön hozzá az, hogy az elnyomás alá került személyiségünk egyre hangosabban és hangosabban lázadozni kezd bennünk. Hogy mikor? Ez abszolút tőlünk függ. Milyen a vérmérsékletünk? Mennyire voltunk szabadok? Mennyire viseljük jól, ha sértik a szabadságunkat? Mennyire vagyunk maximalisták, kontrollmániások, perfekcionisták vagy épp mikromenedzserek?

Nálam például elég volt ehhez fél év a szülést követően. Van ügyfelem, aki 3 évig bírta. És van, aki nem is akar ezzel foglalkozni, és ahelyett, hogy szembenézne a ténnyel, inkább struccpolitikát folytat. Ők azok, akik többnyire büntetéssel, kiabálással, fenyítéssel és érzelmi elhanyagolással nevelnek, melyeknek felnőttkorban igen súlyos mentális-érzelmi következményei lesznek a gyermekeikben. Lehet, hogy ezek az édesanyák is épp ezt élték át gyermekként, és nem tanulták meg az önreflexió fontosságát. (Ha ezekről a következményekről szeretnél többet megtudni, akkor hallgasd meg az Anya lelke – mindset podcastom erről szóló epizódját ide kattintva.

Miért érezzük, hogy vágyunk a szabadságunk után?

Azért érzed a szabadság-megvonást és azért vágysz vissza a gyermektelen életedben, mert a jelenben nem feltétlenül érzékeled a produktivitásodat. Ez a világ arra rendezkedett be, hogy mindig csináljunk valamit. Az elménk működésének szempontjából rendkívül értékes unalom és pihenés ideje megkapta a haszontalan bélyeget. A társadalmi kép az édesanyákról pedig valamiért arról is szól, hogy egy anya otthon ül a gyerekkel és nem csinál semmit. Ennek leglátványosabb megnyilvánulása maga a szó: szülési szabadság, anyasági szabadság. Kacifántos és tintát nem tűrő szavakkal fejteném ki a rendszer és a kifejezés használóival, hogy ez NEM SZABADSÁG. Ez a világ legnagyobb felelőssége, ami képes gúsba kötni, és igen, egy idő után lerágja a húst a csontjainkról.

Igen, ott vannak csodálatos pillanatok, a mosolyok, a feltétel nélküli szeretet és elfogadás, amit a csöppségünk kitörő lelkesedéssel kommunikál felénk. Igen, ott vannak a fejlődési mérföldkövek, amikor a büszkeség nem csak a gyermekünknek szól, hanem önmagunknak is: képesek voltunk, királyok vagyunk. De ott van ez a szabadságnak mondott börtön is. Mert nem úgy vagyunk produktív részei a környezetünknek, ahogy a környezet „elvárja”. Ezt kellene átkeretezni magunkban, és követelni, hogy senki se merje szabadságnak nevezni ezt. Mert az nem szabadság, ha még az evésről és a pisilésről sem dönthetsz.

Adj magadnak, hogy legyen miből adni a gyermekeidnek

Az érzéseink jogosak. Érzésekkel nem vitatkozunk, mert okkal születtek meg bennünk. Ebben az esetben a szabadságod utáni vágyódás arra akarja felhívni a figyelmedet, hogy lazítanod kell az anyai identitásod szorításán. Tudatosan dolgoznod kell, hogy az anyai identitásod mellett levegőhöz jusson a többi identitásod is. Adj egy kicsit a szabad nőnek. Adj egy kicsit a dolgozó nőnek. Adj egy kicsit a pihenő nőnek. Adj egy kicsit a benned élő szeretőnek. Adj egy kicsit épp annak, aminek kell.

Adj magadnak, hogy legyen miből adni a gyermekeidnek. Mert, ha te lemerülsz ebben a szabadság-megvonásban, akkor nem tudod azt adni, amit szeretnél. Amit viszont adni tudsz, az feszültség, stressz és frusztráció. Ezek pedig a legnagyobb rombolói a gyermekeiddel való kapcsolódásodnak és az elméjük fejlődésének is.

Kerülj flow-ba az új önmagaddal!

Neki kezdenél? Akkor kezdd el szisztematikusan megismerni nem csak az anyaságodat, hanem az összes többi identitás részedet is. Rengeteget változol az anyaság első éveiben. Mi lenne, ha ezt a változást nem a tudattalanodra bíznád, hanem te alkotnád meg azt az egységet, aki te lenni akarsz. Lehetséges? Igen. Mert minden, amit korábbi minták szerint csináltál, az tanult viselkedés. Bármikor megtanulhatsz egy másik mintát. És újra érezheted magad egy kicsit szabadnak a saját életedben.