Végetnemérő babasírás, földön hisztiző kétéves, pokróc kamasz: gyermek klinikai szakpszichológussal tekintettük át a fejlődéssel járó gyermekkori kríziseket

Borítókép: Végetnemérő babasírás, földön hisztiző kétéves, pokróc kamasz: gyermek klinikai szakpszichológussal tekintettük át a fejlődéssel járó gyermekkori kríziseket Forrás: aleeenot / Envato
Szakadatlanul bömbölő csecsemő, a hipermarket közepén magát a földre vető kétéves, az óvoda ajtajában anyjába csimpaszkodó kisgyerek, a pokróc, lázadó kamasz: jól ismert, a szülők nagy része számára megspórolhatatlan fejlődési szakaszok utódaink életéből. De hogyan viszonyuljunk hozzájuk, illetve aggódjunk-e, ha valamelyik életkorban rosszul kezeltük a felmerülő problémákat? Elméleti-gyakorlati gyorstalpaló Kiss Kinga gyermek klinikai szakpszichológussal.

November 15-től már megvásárolható a 2024-es téli Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Egész évben olvasnivaló! ÉVA magazin 4 lapszámos nyomtatott előfizetés most ALL ACCESS ajándék digitális archívum hozzáféréssel a korábbi Éva lapszámokhoz.

A német–amerikai fejlődéspszichológus, Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselméletében a fejlődés különböző stádiumait különbözteti meg születéstől a halálig. Úgy véli, a személyiségfejlődés életen át tartó folyamat, egyben krízisek sorozata. A pszichológusok által ma is többé-kevésbé elfogadott elmélet szerint életünk nyolc életkori ciklusra osztható – ezek közül a felnőttkorig tartó időszak szakaszai a csecsemőkor (0–1 év), a kisgyermekkor (1–3 év), a játszókor (3–6 év), a kisiskoláskor (6 évtől a pubertásig) és a serdülőkor.

Erikson azt állítja, hogy minden korszaknak megvan a maga krízise, és a krízis kezelésétől függően valamilyen személyiségfejlődésre ható eredménye. Például: a csecsemő a bizalom–bizalmatlanság krízisével küzd. Ha küzdelme kedvező kimenetelű, akkor bizalom és optimizmus alakul ki benne, ha viszont kedvezőtlen, gyanakvó, depresszív személyiségjegyei fejlődnek. Vagy lássuk a kisiskoláskort: a gyerek ilyenkor a teljesítmény—kisebbrendűség krízisével küzd. Ha környezete – szülei, tanárai – jól kezelik ebben az időszakban, intellektuális, fizikai és szociális kompetencia épül benne, ha viszont rosszul, kisebbrendűségi érzés, negatív önértékelés kerítheti hatalmába. De vajon mennyire adekvát az eriksoni felosztás? Minden gyerekre egyformán igaz?

Forrás: halfpoint / Envato
A gyermekkori krízisek a fejlődés részei, bár ez szülőként sokszor nem nyújt vigaszt.

Korrekcióra később is van lehetőség

„Erikson szakaszleírásai érvényesek, de az elmondható, hogy minél kisebb a gyerek, annál feszesebben illenek rá az eriksoni kategóriák, és minél idősebb, annál nagyobb a játéktér – mondja Kiss Kinga. – Egy csecsemő igényei még szűkebbek: szeressék, kapjon enni, gondozzák, pelenkázzák, figyeljenek rá. A gondozó–gyerek viszony később egyre bonyolultabb és árnyaltabb lesz.” Fontos, mondja a szakember, hogy a környezet eleve abból induljon ki, az adott életkori helyzet mit igényel tőle. És közben tudja, nincs tragédia, ha egy-egy korszakban nem minden pontosan úgy történik, ahogy kellene.

„Erikson szakaszolásában minden életkorban van egy fejlődési csomópont, egy megoldandó krízis. Ha ez pozitív irányú, előremozdul a fejlődés. De maga Erikson sem mechanikusan alkotta meg az elméletét – vagyis ha valahol elakadás van, az nem jelenti azt, hogy nem léphetünk a következő szakaszba. A fejlődés inkább spirálban halad előre, vannak szakaszok, amikor újranyílnak a szenzitív ablakok, és újra át lehet dolgozni a témákat. Ha tehát például a bizalom, a kötődés a korai fázisban sérül, az nem jelenti azt, hogy kedves szülő, bocs, itt a vége, sajnos ez a terület örökre elromlott – mindig van lehetőség a korrekcióra. Jöhet például később egy meghatározó tanár karakter, egy párkapcsolat, amelyben megjavulhat az, ami korábban félrement.” Az eriksoni modellt tehát dinamikusan érdemes kezelni, állítja Kiss Kinga, akit arra kértünk, tekintsünk át néhány jellemző fejlődési csomópontot, és nézzük meg, adott helyzetben mire érdemes odafigyelnie a szülőnek.

Forrás: Nastyaofly / Envato
Egy csecsemő igényei még szűkebbek: szeressék, kapjon enni, gondozzák, pelenkázzák, figyeljenek rá. Ha valami igénye nem teljesül, akkor azt sírással jelzi.

Csecsemőkor: mindig fel kell venni a babát, ha sír?

Kezdjük az elején – vagyis a csecsemőkornál! Az egy-másfél év alatti gyerek még fiziológiai értelemben és érzelemszabályozásban is kiszolgáltatott, ezért ebben a fázisban különösen fontos a környezet minősége. És itt hangsúlyosan nem csak az anyáról van szó, nem egyedül ő viseli a felelősséget – a tágabb környezet jó esetben nagyon szenzitív, rendelkezésre áll, és nem csupán élelmet és fizikai, de érzelmi biztonságot is kínál. „Még akkor is, ha van segítsége, az anyánál könnyen jelentkezhet ebben az időszakban a túlterheltség, vagy nehezen találja magát az anyaszerepben – mondja a szakember. – Ilyenkor a feladatai egy részét átveheti a környezet. Nem feltétlenül az elsődlegeseket – a gyerek etetése-itatása, megnyugtatása alapvetően a szülők dolga, de például az elsődleges gondozók támogatása már lehet a körülöttük lévő családtagoké, barátoké. Ők segíthetnek a főzésben, a lakás rendben tartásában, alkalmanként beugorhatnak, hogy az anyának legyen néhány nyugodt órája” –hangsúlyozza a pszichológus.

Csecsemőkorban az egyik leggyakrabban előkerülő, a különböző iskolák által különbözőképpen megválaszolt kérdés, hogy fel kell-e venni a babát, ha sír. Pszichológus szakértőnk elmondja: ma a gyerekpszichológusok általános felfogása az, hogy a szoptatásnak nemcsak a táplálás a funkciója, hanem a komfort és a biztonságérzet megteremtése is. Az anya dolga, hogy kihallja a bömbölésből, a kicsinek mire van szüksége: szoptatni kell, vagy elég beszélni hozzá, megérinteni, mellékucorodni. „Az a hozzáállás viszont, hogy hagyjuk sírni másfél órát, majd megtanul elaludni, biztosan téves: lehet, hogy tanulási szinten kialakul a gyerekben ez a viselkedés, ám ennek személyiségfejlődési szempontból túl magas az ára, hiszen reményvesztettséget idéz elő, ami az eriksoni besorolás szerint is ennek az időszaknak az egyik legnagyobb kudarca” – mondja Kiss Kinga. „Itt is, mint a gyereknevelés teljes folyamatában, mérlegelni kell, kerülve a szélsőségeket – vallja a szakember. – Nem jó, ha a szülő a teljes kialvatlanságig alárendeli magát a gyerek igényeinek, de az sem, ha túl rideg hozzá. Meg kell találni az egészséges arányokat, felmérni, mikor fér bele, hogy az üvöltő félévest átadjam egy időre valakinek, vagy lenyeljem még az utolsó falatot. A lényeg, hogy a fejlődési szakasz végére kialakuljon a megfelelő kötődés.”

Forrás: Nadtochii / Envato
A dackorszak a határok feszegetéséről, az önálló akarat fejlesztéséről szól.

A dackorszakban korholással semmire sem megyünk

A következő vizsgált időszak a dackorszak, a „terrible two” időszaka, amikor a gyerek – ha addig optimálisan fejlődött – elkezd rátalálni saját kompetenciáira, énjét önálló akaratig fejleszti, és teszteli a határait. Ami, bár a szülők közben nem mindig érzik így, remek dolog. A gyerek dolga ilyenkor, hogy nekirontson a kereteknek. Egy sereg olyan helyzet adódik, amikor a felnőtt úgy érzi, a gyerek irracionális apróságokon „hisztizik”, mivel nem alakult még ki megfelelő megértési apparátusa, és közben azt látja, a világ dolgai máshogy alakulnak, mint ahogy ő elképzelte. Ilyenkor egyetlen eszköze van, hogy szabadjára engedi a dühét, az indulatait.

És hogy mit tehet ilyenkor a szülő? „Ki kell bírni – feleli a pszichológus. – Tudom, hogy ez nagyon leegyszerűsítőnek tűnik, de árnyaltabban is ezt gondolom: ki kell bírni, stabilnak kell maradni, és tartani kell a biztonságos kereteket. Szülőként értenünk kell, a gyerek reakciói miről szólnak. Ez nem morális értelemben rossz viselkedés, ezért ezen megsértődni vagy ezt megbüntetni semmiképpen sem helyénvaló reakció.” A szülő részéről ilyenkor a tehetetlenség a tipikus érzelem: ő tudja, hogy a kettétört banánt nem lehet összeragasztani, tudja, hogy hidegben csizmát kell húzni, tudja, hogy butaság fetrengeni a hipermarket közepén. De értenie kell, hogy ez nem neki szól, ez nem kapcsolati ellenszegülés, nem kudarc. „Az érett felnőtt tudja kezelni az ilyen helyzeteket is, amelyekben korholással semmire sem megyünk. Egy személyes történet: én akkor értettem meg, milyen szerepet kell képviselnem a saját kétévesemnél, amikor rájöttem, hogy bármit csinálok – lágy vagyok, vagy határozott, felrángatom a boltban a földről, vagy kivárom, míg abbahagyja –, a rohamok pontosan ugyanannyi idő alatt érnek véget. Ez autonóm dolog, egyszerűen túl kell lenni rajta” – mondja Kiss Kinga.

Ha a szülő jól kezeli ezt az időszakot, akkor mire a gyereke óvodába megy, már boldogan tudja, melyik a kedvenc színe, és reggel zöld pulcsit választ magának, amitől mámorosan autonómnak érzi majd magát. Ha azonban az ilyen kis önmagára találásokat visszanyessük, ha megszégyenítjük az áruház közepén (nem kis részben azért, mert hagyjuk magunkat befolyásolni a minden ilyen helyzetben rettentő okos tanácsokat osztogató más felnőttek által), akkor a gyerek önállótlan lesz, és a személyisége nem a jó irányba fejlődik.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin téli lapszámában olvasható! Már kapható!

Óvodából hazafelé menet is gyakran kitör a hiszti. Hogyan előzheted meg ezt?