Van két szépséges kisfiam. Az elsőnek nagyon örültem, tényleg úgy gondoltam, a lényeg az, hogy egészséges legyen, más nem számít. Nem volt könnyű gyerek, sokat küszködtünk vele a férjemmel, ez is megerősített abban a hitben, hogy egy lánnyal minden bizonnyal egyszerűbb lenne. Amikor két évvel később az ultrahangon kiderült, hogy a második is fiú lesz, nyeltem egyet. Féltem, hogy ugyanolyan problémás lesz, mint az első babám, ráadásul nekem nincs lánytestvérem, csak bátyám, és eleve minden vágyam az volt, hogy legalább az egyik gyerekem kislánynak szülessen.

Szerencsére a második fiam jóval könnyebb eset volt, de akkor már kitörölhetetlenül bevésődött az agyamba a mindennél erősebb sóvárgás. A harmadik teherbeesés előtt nagyon rákészültem – mintha bármit is befolyásolhattam volna. Nem tudom másképp magyarázni, módosult tudatállapotba kerültem. Tudom, iszonyú butaság, de befizettem egy jósnőre is, aki a kristálygömbjéből nagy boldogságomra kimutatta a születendő lánygyereket. Csajos holmikat vettem a gyerekszobába, rózsaszín ruhákat, szoknyákat vásároltam és kértem a barátnőimtől, néha esténként még imádkoztam is. Halálosan komolyan bíztam abban, hogy az univerzum látja az erőfeszítéseimet, és nem fog cserben hagyni.

Az ultrahang előtt a két kisfiamat rábíztam a nagyszülőkre, bevettem egy nyugtatót: nem kellett volna, de anélkül el se mertem volna menni. A férjem, aki rá akart beszélni, hogy hagyjuk ki ezt inkább, szülésnél úgyis megtudjuk a nemét, legyen meglepetés – utólag megtudtam, félt, hogy rossz hír esetén el akarom vetetni a babát –, elkísért, és olyan görcsösen szorongatta a kezemet, hogy attól féltem, eltöri. Az orvos bejött, mosolygott. Akarják tudni a nemét? Némán bólintottam, és mintha a víz alól hallottam volna bugyborékolóan, elfulladón: fiú.

Teljesen összetörtem. Azóta is úgy érzem, nem tudok túllépni ezen, csak sírok és sírok, pedig tudom, a legfontosabb az, hogy a baba egészséges legyen, de nem tudom, hogyan változtathatnám meg az érzéseimet.

Közben rettenetesen sajnálom szegény, meg nem született gyereket, amiért emiatt sírok és kucorgok az ágy szélén esténként, mint egy elveszett gyerek, a férjem már nem tudja, mit tegyen velem: hülyének érzem magam, és közben félek, hogy emiatt talán szeretni sem fogom, miután megszületett. A két kisfiamat persze ellátom, de azt hiszem, ők is érzik, hogy anyával jelenleg valami nem stimmel.

Aztán leültem az internet elé, és elkezdtem sorstársak után kutatni. Kiderítettem, hogy ennek az állapotnak, amibe zuhantam, neve is van: gender disappointmentnek hívják, és jóval elterjedtebb, mint gondoltam volna. Sok történetet olvastam hozzám hasonló cipőben járó nőkről, és – mint sok ember, amikor megtudja, hogy nem ufó valamilyen pszichológiai diagnózis „elnyerése” után – megnyugodtam egy kicsit. Talán mégsem vagyok szörnyeteg. Sok történet végül jól végződött, a leendő anyák szakemberhez fordultak, mások abban a pillanatban elolvadtak, amikor meglátták az újszülöttet: akárhogy is, vannak erre a helyzetre megoldások, nem törvényszerű, hogy örökre csalódott és kiábrándult maradjak.

Galériánkban olyan gyerekekről olvashatsz, akiket sajnos a születés után otthagytak a kórházban.