– Mesélnél a Bárányfelhő központról?

– 2007-ben hoztam létre, mert szerettem volna egy olyan fejlesztő központot, ahol több terület szakemberei foglalkoznak gyerekekkel, akik valamilyen nehézséggel küzdenek a tanulás, a mozgás, a beszéd vagy a viselkedés terén. Közel 20 szakember dolgozik itt együtt, egyéni és csoportos fejlesztést, terápiát tartunk a kicsiknek, segítünk a családoknak. Jelenleg közel 300 gyerek jár hozzánk, és dolgozunk külső intézményekben is. Számunkra fontos a szülőkkel és a pedagógusokkal való munka, tartunk szülőcsoportot, pedagógusoknak szóló előadásokat. És idén már 18 évesek vagyunk!

– Olvastam, hogy tanulási problémáid voltak valaha. Ez mit takar?

– Igen, 6 évesen nem voltam iskolaérett, csak akkoriban ennek nem volt jelentősége. Elkezdtem az iskolát, de sok mindent nem tudtam, leginkább az odafigyelés nem ment. Barátkoztam, mosolygós kislány voltam, így nem derült ki, hogy nehézségeim vannak. Sokszor szorongtam azon, hogy ne szólítsanak fel, ne derüljön ki, hogy valamit otthon felejtettem, és tulajdonképpen ez így ment mindvégig, amíg iskolába jártam. Abban az időben még nem volt széles körű tudás arról, hogyan lehetne segíteni a gyerekeket, szerencsére ez mára sokat változott. Az biztos, hogy az akkori tapasztalatok, élmények, érzések inspirálták a Bárányfelhő létrejöttét, szóval végül minden jóra fordult – mint a mesékben. Ezért is fontos nekem, hogy segítsünk a gyerekeknek, hogy edukáljuk a szülőket és a pedagógusokat: hogy sok gyerek meséje jól végződjön.

– Van kapcsolatotok például a Budapest Schoollal, ha jól tudom. Látsz rá esélyt, hogy a közoktatásban is részt tudjatok venni valaha?

– Dolgozunk és gondolkozunk együtt a Budapest Schoollal, ahogy más intézménnyel is, például az inkluzív szemléletű Pendula óvodával, vagy a Táncművészeti Egyetemmel. Ez is fontos része a munkánknak. Ami a közoktatást illeti, időnként hívnak minket, hogy pedagógusoknak tartsunk előadást a különböző óvodai vagy iskolai nehézségek megoldási lehetőségeiről. Nagyon szeretnénk minél több intézménybe eljutni, sok nevelővel együtt gondolkodni, mert a gyerekeknek mi, felnőttek segíthetünk, és ehhez elengedhetetlen, hogy megértsük, mi zajlik bennük. Nem könnyű ma gyereknek lenni, nagy a felnőttek, a pedagógusok és a szakemberek felelőssége.

– Mit kell tudni előzetesen a Hiszti nélkül a hisztiről című könyvedről?

– Szerettem volna egyfajta szemléletet alakítani vele. Nem is csak a hiszti kezeléséről írok benne, hanem arról, milyen élet az, amiben könnyebb a hisztit kezelni.

– Hogyan definiálnád a gyerekhisztit? Milyen hitek, tévhitek vannak róla?

– A hiszti az akaratok ütközése, egy olyan viselkedés, amiről minden szülő azt szeretné, ha sosem lenne, főleg nem a bolt közepén egy szép csütörtök délután... A felnőttek nagy része azt gondolja, hogy akkor jó anya vagy apa, ha a gyereke nem hisztizik, és ezért a sok hisztiző gyerek mellett sok a bűntudattal küzdő szülő. Pedig a hiszti fontos, csak érteni kell, és ha értjük, akkor változtatni is könnyebb rajta – leginkább a hozzáállásunkon.

– Mit gondolsz a különböző gyereknevelési stílusokról? Te mit tartasz ideálisnak?

– Én abban hiszek, hogy a gyerekeknek szüksége van szeretetre, értő figyelemre, szelíd erőre, ami megvédi őket, és keretekre, amibe kapaszkodhatnak. Elképesztően kusza a minket körülvevő világ, a gyerekek a félreértett szabadságban végül elvesznek, kevés a kapaszkodó, az egyértelmű válasz körülöttük.

– Mit gondolsz a „szülői szigorról”?

– Semmiképp nem lehet egy szülő félelmetes, de fontos a határozottság. A szigor szerintem nehéz fogalom, mert húzódik benne – számomra legalábbis – egy merev működés, ami a másikat nem veszi figyelembe. Jobban szeretem a magabiztosságot, a szelíd, de határozott keretállítást, ami nem önmagáért szigorú, hanem a gyerekért, ami nem az „amíg az én kenyeremet eszed” típusú hozzáállás, hanem a szülők szavának fontosságát figyelembe vevő kommunikáció.

– A hiszti néha egészen gyakorlati dolgot jelent. Odavágja magát a gyerek, mert nem kap sütit, csokit, ordít, mert nem kapja meg, amit akar, nem akar felöltözni, elindulni. Gyakorlati tanácsokkal is szolgálsz a könyvben kényes helyzetekre?

– Sok ilyen előkerül a könyvben, olyanok, amik minden nap megtörténnek, és amik nehezen kezelhetők a szülőknek. Szerettem volna olyan könyvet írni, amitől több lesz az önbizalom és kevesebb a bűntudat, ami arra inspirál, hogy a gyerekekkel való együttlét jó legyen. Ez egyszerűen hangzik, de ha ma körülnézek, sokszor azt látom, valami nagyon elcsúszott. Azt szeretném, ha a könyvem egy lépcsőfok lenne ahhoz, hogy élvezzük az együttlétet a gyerekünkkel.

Galériánkban olyan kérdéseket találsz, amiket érdemes a gyerekednek feltenni iskola után!