Az ünnepekhez szentimentálisan viszonyulok. Imádom a betárazott boldogságot, a díszkivilágítást, a lampionokat, az ajándékokat, a karácsonyfa alatt óbégató családot, még az utcán és a boltokban hömpölygő obligát emberlerakatot is elviselem. De az idei minden eddigitől különbözik majd. Anya lettem, s ez egy új, korábbihoz nem hasonlítható létállapot. Az anyaság egyrészt a külső, mérhető időt maximálisan szubjektív idővé alakította, ami lelassult és megfoghatatlan, nyúlós massza lett belőle, másrészt megfosztott a nyugalom és kiszámíthatóság bejáratott ritmusától. Van ennek némi kellemetlen stichje: ami a karácsonyt illeti, a békés és mértéktelenközeli glögg- és borfogyasztást nyilván elfelejthetem, nem ücsöröghetek majd elterülve a kanapén, nem merülhetek megszakítás nélküli beszélgetésekbe. Ez egy olyan időszak, amikor nem érdemes azon gondolkodni, hogy valami hogyan lesz. Az iramot a fiam diktálja, én pedig szédülten követem, mást nem tehetek.

És mi lesz az ajándékvásárlással? A tervekkel? Az előkészületekkel?

Hát, nem potyognak futószalagról az ötletek. A szakaszos alvásokkal, az ismétlődő, mégis folyton új tapasztalatokkal zsúfolt napok túltelítenek, a taposómalom kábává tesz, az időt megszállottan igyekszem átlátható szegmensekre darabolni (úgyse sikerül), ha jut nekem egy-két óra, azt tervezgetés helyett munkával, gyorsolvasással vagy filmnézéssel töltöm. Az érzelmi hullámok amplitúdója folyton változik, de a napok folyását pelenkacserék, hasra fektetések és mondókák uralják, nem fennkölt, ünnepi érzések.

Mégis muszáj lesz helyet szorítanom magamban a külvilágnak: engedni az elvárásokból, mondjuk egy óra alatt ajándékokat venni, és tág teret adni a spontaneitásnak. Az évek során kialakított, magától értetődő rituálék idén más kontúrt vesznek fel, még magam sem tudom, milyen irányban befolyásolja a szeretett ünnep ismerősségét az, hogy belehelyeződik a megszokott puzzle-ba egy új figura.

Látszólag nem különösebben készülök erre, de csak pörögnek a gondolatok, miközben a játszószőnyegen szenvedő fiamat figyelem, ahogy hason nyögdécselve igyekszik az ideális mozgásfejlődés kritériumainak megfelelni. Közben eszembe jut az is, hogy pár napja voltam kötelező rákszűrésen, aminek az eredménye pont ünnepek előtt várható. Jesszusom, miért nem tudtam vele januárig várni? És detektálom, hogy ezen a ponton visszafordíthatatlanul sikerült felidegesítenem saját magam. Nem lesz az idei karácsony törvényszerűen rosszabb? Hisz pont az otthonosság és családi nyugalom az, amiről leamputál az új élethelyzet. Vár helyette a lassan adagolt stressz, lebüfizett szép ruha, babakönnyek törölgetése, súlyzózás hét és fél kilóval, áhítattal teli pillanatok váratlan megszakítása, szoptatási elvonulás… Inkább anyák napi special edition lesz, mint tradicionális karácsonyest.

Ez van

Azt hiszem, természetes, hogy zsigeri módon szorongok, ahogy az is, hogy megadom magam a mának: igen, ez most valószínűleg „rosszabb” lesz, főleg, ha kényszeresen hasonlítgatom korábbi szabad karácsonyaimhoz. De ha elmúlt, ha egyszer nagyobb távolságból tekintek vissza, biztos élesedik majd néhány emlék, amit ott és akkor csak elmosódottan fogok észlelni: az első nagy családi vacsora, a gyerek szemében imbolygó gyertyafény, a csillagszóró finoman pislákoló szikrája, ahogy lángra kap, majd szép lassan kialszik, a rácsodálkozás a közös éneklésre, az apró alak a hatalmas fenyőfa árnyékában. Hiszen ismerős ez már nekem, nap mint nap küzdök vele reggeltől estig: észrevenni és elraktározni a fárasztó jelenben, a leterhelt, „unalmas” pillanatokban a jelentőségteljeset, legyőzni a „de jó lenne mást csinálni” csalóka hívását, nem kicsekkolni a helyzetből, ha mondjuk felbosszant a nyafizás. Megragadni az időt, ami olyan gyorsan elillan majd, és aminek elszalasztását – tudom – utólag bánni fogok, mint minden bűntudatos anya.

Galériánkból pedig kiderül, hogyan készülnek különböző generációk az ünnepekre!