Az idei karácsonyom – kisbabával
Forrás: Hegedűs Áron
December 24.
Egy öt és fél hónaposnak még nem sokat jelent a karácsony meg az ajándékok, mereszti a szemét a díszektől roskadozó fára, a gyertyalángra, és el is unja magát. Azzal vigasztalom magam, hogy jövőre másként lesz, minden pillanat körülötte forog majd akkor is, de legalább élvezni fogja. A lakás fényesre suvickolása elmarad, a férjem hetekig készül egy ablakmosásra, de arra sem jut idő.
Reggel egyik régi barátom látogat el hozzánk babanézőbe, de lehet, hogy a macskánk jobban érdekli, délután pedig anyámmal vacsorázunk. Rácpontyot készített tejföllel. A kaja megnyit egy időcsatornát, minduntalan a kedvenc Gálvölgyi-paródiám jut eszembe, amit gyerekkoromban még videóra is felvettem, hogy minél többször láthassuk.
A fiam közben karácsonyi pulcsiban feszít - potom pénzért szereztem be neki egy turiban, és bár elhatározom, hogy mindhárom nap viselni fogja, reggelre elfelejtem. Mondókákat hallgat, meg nyálas karácsonyi zenéket, és kap ajándékba egy rakás pelenkát popsitörlővel.
December 25.
A leadben említett performansztól törődötten ébredünk, fehér zaj sistereg a fejemben, megszaporodnak a rossz érzéseim. Nekem a karácsony mindig sokat jelentett, hangozzék ez bármily naivan vagy szentimentálisan, de az ünnephez fűződő évtizedes köteléket meglazította az új helyzet. Újra megrohan a sokszor koptatott közhely zsigeri átérzése, hogy a gyerekkel minden megváltozik, és úgy tűnik, ez nemcsak a hétköznapokat, de az ünnepeket se kímélte. A fiam még túl kicsi ahhoz, hogy átörökíthessem rá az ünnep szeretetét, hogy vigye tovább ő a tradíciót, én meg már máshol vagyok, nem tudok visszatalálni abba a (gyerektelen, karácsony-infantilis) felnőttbe, aki nemrég voltam.
Kora reggel sétálok egyedül egy félórát, átvágok a kihalt körúton az örömtelen, szürke Dunapart felé. A változástételt igazolandó, a férjem felnőtt lánya csak egy órára tud beugrani hozzánk a barátjával, majd betegség miatt elmarad a várva várt ebéd a férjem fiánál is. Hosszú, melankolikus séta következik, a gyerek elalszik a hordozóban, és mi annyira belefeledkezünk egy múltelemző csevejbe, hogy az esti vacsorára csak szédült kapkodás után esünk be. A húgom érkezik külföldről családostul, viszont a zsivaj, a tülekedés, a sok fogdosás (ott is van két gyerek) annyira elfárasztja a fiamat, hogy egy gyors ajándékosztás után, fél 7 körül hazaindulunk. Mondanom kell, sosem történt még ilyen. Nem ragaszkodom görcsösen a múlt eszményéhez, inkább megkönnyebbülést érzek, mint fájdalmas nosztalgiát.
Egyébként a fiam születésével minden magabiztosság kiveszett belőlem, mintha soha nem is lett volna. A hétköznapjaimból eltűnt, ami korábban a szabadságot jelentette, és átvette a helyét valami más: még nehéz nevet adni neki, egyszerre puha, szívmelengető, és feszítő, nyugtalanító, olyan idegen.
December 26.
Az előző esti érzés folytatódik. Reggel egy szöveget olvasok, amivel sokszor találkoztam az elmúlt években, de már máshogy hat rám, leginkább azért, mert a fiam a játszószőnyegről kurjongat. Nézem, nézem, olyan, mint egy groteszk kis törpe a Twin Peaks-ből. Erőszakosan ácsingózik a figyelmünk után. A férjem énekel neki, amíg én dolgozom (igen, ezt is kell karácsonykor), és felajánlja, hogy menjek el a Lukácsba.
Kapva kapok az alkalmon, mert akkor még nem tudom, hogy akkora tömeg lesz, mint egy rockkoncerten, és öltözés közben élénk tekintetű nénik a tüdőrákos halál részleteit osztják meg egymással a fürdőkabinok meghitt előterében.
Az esti családi karácsonyra létfontosságú gyerekcuccokat felejtünk otthon, amikért vissza kell menni, történik néhány menetrendszerű veszekedés, a fiam viszont csak két óra után dől ki, addig boldogan eljátszik a szőnyegen és mindenkire mosolyog.
Valahogy mégsem az igazi, az ismerős színek és illatok kivesztek az estéből, marad az anyaság-üzemmód, és az aggódás azon, vajon sikerül-e este elaltatni, vagy annyira túlpörög, hogy oda a közepesen nyugodt éjszaka is. Mire komoly búskomorságba esnék, leesik az egyik cumisüveg, és eltalálja a fiamat. Nyilvánvaló az első másodperctől, hogy nem történt semmi komoly, hogy nem sebesült meg, engem mégis elborít a pánik. Felkapom és vigasztalom, a fáradtságot, ingerültséget és idegenségérzést persze hogy elmossa a felbugyogó szeretet. Nemsokára már teli szájjal nevet, látszik a két alsó foga, ami a negyedik hónap végén bukkant ki, nagy meglepetésünkre. Aztán üldögélek mellette a játszószőnyegen, és simogatom, miközben a játék kiskutyáját rángatja.
Annyira szeretném, ha meg tudnám jeleníteni ebben a cikkben a gyengédséget, a szeretetet, az örömet, amely minden érzelmi hullámvölgy után eltölt, mint sárvájta lyukat az érkező folyó. De az se baj, ha minden csak üres szó, végül is ez – vagyis a szeretet érzékeltetése, amit karácsonykor kötelező átérezni, de minél inkább erőltetjük, annál kevésbé megy – a legnagyobbaknak sem sikerül. 27-én délelőtt még belém nyilall, hogy a kapkodásban az egész család elfelejtette a közös éneklést, és életemben talán először örülök, hogy vége a karácsonynak. Változás, welcome.
