„Hogy mi az idő? Ha nem kérdezik, tudom. Ha kérdezik, nem tudom” – Szent Ágoston

Az idő természete szubjektív, szól a közhely, és kénytelen vagyok igazat adni neki. Éreztem ezt az aranyigazságot már korábban is, hogy ne szakadjak el a banális példáktól, például a gimiben feleltetés előtt, az orrpolip-műtétem reggelén, de akkor is, amikor életem szerelmével ültem egy kocsmában, akiről akkor még nem tudtam, hogy életem szerelme (később a férjem lett), az üldögélés pedig úgy váltott 5-6 órás beszélgetésbe, ahogy spagettivé nyúlik az ember, ha – mindennapos eset - belepottyan egy fekete lyukba.

A Semmi ágán

A kisgyerekes szülőnél jobban mégsem ismeri senki Bergson Szent Ágostontól lopott törvényét, legfőképp az olyan izgő-mozgó típusok, mint én. Döbbenetes, micsoda belassult semmibe kerülünk, ha órákra összezár minket az élet egy totyogóval, aki számára a világ olyan érdekes és újszerű, hogy egy játék hatvanhatodszori megpörgetése, egy képeskönyv kilencsszázszori átlapozása, illetve az el- és visszaszaladás faltól falig 50 négyzetméteren hetekre elegendő elfoglaltság. Számomra viszont, főleg az elején, maga tudott lenni a kín és nemlét.

Még a szemlélődés szó is túl aktív ehhez az állapothoz képest. Nem higgadtság ez, nincs köze a megvilágosodáshoz közeledő ember tétlenségéhez, épp ellenkezőleg. Az Anya életének középpontjába a mechanikus ismétlődés kerül. Látszólag nyugodtan viselkedik, lassú, már-már hipnotikus mozdulatokkal teszi ide-oda a játékokat, hús-vér rítussá átváltozva pelenkáz egyszer, kétszer, háromszor, etet ötször, pakolja vissza a szekrénybe a kiszórt ruhákat, vesz ki kézből gombot, pénzérmét, zsilettpengét, újra és újra elmagyaráz, és türelemre int és átveszi a játékot és visszaadja és elgurít és megrajzol és megmutat és felolvas, folytathatnám: mindeközben pedig az órát lesi a háta mögött.

Óránként négyszer biztosan úgy érzi, hogy felrobban a belső feszültségtől, még ha nem is mutatja. Nem azért, mert nem szereti a játszótársát, időnként, ha valami cseppnyi eltérés mutatkozik a megszokottakhoz képest – például a gyerek máshogy, fejlettebben reagál egy unalomig begyakorolt mozdulatra -, természetesen boldogságot érez, de az a rengeteg többletidő, amit a helyzetre fordít, és ami sokkal több, mint amennyi történések lezajlásához a közmegegyezés szerint elviselhető – az élet egyik legnagyobb próbatétele.

És ez minden pillanatban így van „télen-nyáron szünet nélkül”, nincs munkaszüneti nap, szabadság, se táppénz. Hol van egykori önmagam, a telefonálgatós, egyeztetős, állandóan indulásra kész, a rohanós, aki mohón várja, mi lesz, ki és mi várja majd a túlparton.

Megélni a jelent

Aztán egyszer csak, nem varázsütésre, de valahogy megérkezünk a helyzetbe és önmagunkba, és elkezdjük megélni a jelent, ahogy divatos manapság megfogalmazni. Mint egy sakktábla figuráit, úgy toljuk előre a mondatokat, mozdulatokat, szertartásos cselekvéseket. Álomi lassúságban folyik a közös életünk, és ezt - ideális esetben persze - csak néha törik meg változásnak éppen hogy nevezhető szekvenciák. Feloldódunk ebben az áramlásszerű folyékonyságban, ennek a történet nélküli kettesben-létezésnek alapvető sajátjában. És megnyugtat a tudat, hogy a látszat ellenére ez gazdag történés, sűrű szövésű élettapasztalat, amire a halálos ágyunkon minden bizonnyal élénkebben emlékszünk majd, mint hogy milyen jókat dolgoztunk, mennyi izgalmasat találtunk az okostelefonunkon, vagy mennyit úszkáltunk már megint egy tengerben.

Néha eltűnődöm, mi lesz, ha a fiam felnő, a nevelését részben átveszik ilyen-olyan intézmények, és körülöttem újra mozgásba lendül az idő. Ismerősként üdvözlöm majd, vagy a tapasztalat hatására örökre átalakult? Tényleg mindent megváltoztat a holtomiglan-holtodiglan szülőség? Még ezt is?

Galériánkban megismerhetsz néhány italt, amit a gyereked is nyugodtan fogyaszthat!