A gyereknevelésben csak az az állandó, hogy folyamatosan változik – ezt a bölcsességet hamar megtanultam, mikor még pár hónapos volt az első gyerekem. És most, 7 évvel és még két lánnyal később is gyakran emlékeztetem magam rá, mikor hirtelen beüt valami változás a viselkedésükben. Egy szokásosnál heves hiszti, egy indokolatlannak tűnő dacoskodás, szokatlanul csendes elvonulások vagy épp túlzott hangoskodás. Ilyenkor ösztönösen magyarázatokat keresünk, és sokszor kérdezzük, hogy fáradt, unatkozik, rossz napja volt az oviban vagy az iskolában? És sokszor nem jut eszünkbe az egyik legegyszerűbb magyarázat: több figyelemre vágyik.

Ha szívünk mélyére nézve valószínűleg azért is kapaszkodunk más megoldásba, mert rossz szülőnek érezzük magunkat attól, ha a gyerekünk úgy érzi, nem kap elég figyelmet. De amikor a mindennapok rohanásában folyamatosan zsonglőrködünk a feladatokkal, ez gyakrabban megesik, mint hinnénk. A gyerekek figyelemigénye pedig nem állandó, hanem hullámzik, ahogyan a gyerekek élete, fejlődése és érzelmi világa is változik. Egy új élethelyzet, testvér születése, intézményváltás, kudarcélmény vagy akár látszólag pozitív esemény is kibillenthet egy addig jól működő egyensúlyt. Ilyenkor teljesen természetes, hogy a gyerek kapaszkodót keres – bennünk.

A gyerekek pedig ritkán mondják ki szó szerint, hogy „anya, apa most több figyelemre lenne szükségem”, ehelyett viselkedéssel kommunikálnak. Olykor zavaróval, máskor szokatlannal, néha kifejezetten idegesítővel. Ez könnyen vezet félreértésekhez, hiszen szülőként gyakran fegyelmezési kérdésként, rossz szokásként vagy nevelési problémaként tekintünk ezekre a helyzetekre. Sok esetben viszont nem nevelési gondról van szó, hanem kapcsolódási igényről.

Alább egy kis segítség, hogy mélyebben ráhangolódj a gyereke(i)d jelzéseire: