Megjelent az ÉVA magazin legfrissebb, őszi lapszáma, központban az OTTHONNAL! Ha kíváncsi vagy, hol szerezheted be, kattints IDE! ITT pedig online is megvásárolhatod!

A nagyobbik fiunk öt, a kisebbik három és fél éves volt, amikor elváltunk. Igazából nem beszéltünk sokat róla, hol, mennyit legyenek, mindketten úgy éreztük, hogy jó lesz, ha körülbelül az idő kétharmadát nálam, egyharmadát az apjuknál töltik. Nem volt rögzített felosztás, ami – ez utólag kiderült – hiba volt, mert később ebből keletkezett a legtöbb konfliktus. Határokat kellett volna szabnunk. Az is nehezítette a dolgot, hogy a kicsi nagyon sokáig tiltakozott, hogy az apjához menjen, végül aztán megbarátkozott a helyzettel. Gondot okozott, hogy kiszámíthatatlan volt az egész, és úgy éreztem, hogy a legtöbbször én alkalmazkodom.

Ezt Dóra meséli, akinek a fiai azóta nagykamaszok. Története azt példázza, hogyan nem érdemes eljárni, amikor válásra kerül a sor: miközben persze eszünk ágában sincs elítélni ezért, hiszen ez a helyzet mindenki – a szülő, a gyerek, sőt még a környezet – számára rendkívüli, amiben általában nem rendelkezünk tapasztalattal. Eggyel ügyesebben kezelték talán a válás utáni helyzetet Dávidék: ők 2016-ban váltak el, amikor a gyerekeik – szintén két fiú – hat és fél, illetve nyolcévesek voltak.

„Közös felügyeletben egyeztünk meg, jogilag egyébként azóta sem váltunk el – meséli Dávid. – Nem is volt köztünk vita, hogy nem a megszokott rendet visszük, azaz nem heti váltásban lesznek a gyerekek hol egyikünknél, hol másikunknál, hanem kétnaponta váltunk. Szerencsére nem laktunk messze egymástól, a gyerekeknek nem kellett sokat utazniuk a két lakás vagy éppen az iskola között. Azért akartuk így, hogy ne kelljen nagyon sok időt valamelyik szülő nélkül lenniük – illetve nekünk a gyerekek nélkül. És hogy a gyerekek azt érezzék, két ugyanolyan otthonuk van.”

A felosztás

Dávid szerint a dolog jól működött, a felosztásból adódókon kívül persze így is bőven akadt nehézség: „A gyerekeknek mindig az a legnehezebb, hogy nincsenek velük együtt azok, akik számukra mindig természetesen együtt voltak addig, a szüleik. Ezt nehéz megszokniuk, elfogadniuk. A kisebbik gyereknél éreztem, hogy valamiféle vád fogalmazódik meg benne, hogy elhagytam őket, sajnálat és remény, hogy ez majd megváltozik, és egyszer minden visszaáll a régi rendbe.” Dávidék válásterápiát nem vettek igénybe, de a szétköltözés előtt jártak párterápiára. „Itt bennem megerősödött, hogy a válás felé haladok, nem menthető a dolog, és a terapeuta is azt mondja, az a cél, hogy a szándékok kitisztuljanak. Szomorú folyamat volt. Ugyanakkor a feleségemmel jó viszonyban vagyok, mindent megbeszélünk a gyerekekkel kapcsolatban, nem volt sosem egymás ellen hangolás” – mondja.

„Sok mindentől függ, a szülők hogyan bontják meg a gondoskodást. A gyerekek életkora csak az egyik tényező – ezt már Bogár Zsuzsa pszichológus, válásterapeuta mondja, akit arról kérdeztünk, mire kell figyelniük a szülőknek a váltott gondoskodás kialakításakor. – Ha a gyerekek kicsik, amikor két ember elválik, a legtöbb esetben a szülőkben van olyan igény, hogy egy héten belül többször is találkozhassanak a gyerekkel. Az egyik legelterjedtebb (egy hét itt, egy hét ott) felosztásról én azt tapasztalom, hogy az nagyjából az iskoláskorra valósulhat meg, mivel általánosságban kimondható: ahány éves a gyerek, annyi napot tölthet egy-egy szülőnél egyhuzamban.” A szakember szerint ez azért is ideális, mert iskoláskorban egyre több dolga van a gyereknek is, és ilyenkor nem baj, ha az amúgy is zaklatottabb hétköznapokat nem bonyolítja tovább a váltásnál megszokott átállási időszak – habitustól függően van, akinek még sok év után is kell fél nap ahhoz, hogy „beleszokjon” az otthonváltásba.

A szülőknek a felosztáskor természetesen figyelembe kell venniük azt is, mennyire laknak messze, milyen a munkarendjük, hogyan tudják megoldani úgy a dolgokat, hogy az nekik is, a gyerekeknek is a legkevesebb nyűggel, utazással, bonyodalommal járjon. „Ugyanakkor – mondja kérdésünkre Bogár Zsuzsa –, ha mindkét szülő bízik magában és egymásban, próbaidőszakra, fokozatosságra nem feltétlenül van szükség a kétotthonosság beindításakor. Akik hozzám jönnek terápiára, és látom, hogy bizonytalanok, azoknak azt szoktam javasolni, hogy határozzunk meg valamilyen lépcsőzetességet, de egyezzenek meg abban, hogy egy év múlva ezt felülvizsgálják.” „Amikor óvatoskodást látok két szülőben, azt, hogy bizonytalanok, ott gyakran azt próbálom kideríteni, mitől szoronganak. Miért nem meri otthagyni mondjuk az anya a gyereket az apánál? Mitől tart az apa a helyzettel kapcsolatban? Lehet, hogy csak a külvilágnak, a külső elvárásoknak akar megfelelni, amikor elfogad valamilyen felállást? Ilyenkor érdemes a szülőkkel dolgozni, mert egy vagy két szorongó felnőtt mellett törvényszerű, hogy a gyerek is szorongani fog. A válásterápiánál az a cél, hogy végül az apa is, az anya is el tudjon fogadni egyfajta menetrendet, amely mögé mindketten meggyőződéssel oda tudnak állni” – tájékoztat Bogár Zsuzsa. Gyakori probléma, hogy több gyerek van egy szétbomló házasságban, és nem tud mindkettő – vagy akár egyik szülő sem – elég nagy lakást bérelni, venni, ahol mindenki kényelmesen elfér.

Nem a méret a lényeg

Bogár Zsuzsa szerint azonban nem a méret a lényeg. „Előfordul, hogy mindkét szülő az ideálisnál kisebb helyen él, de ilyenkor is támogatom, hogy legyen saját szobájuk, vagy ha az esélytelen, akkor legalább egy saját sarkuk a gyerekeknek, egy kis kuckó, legalább egy polc, ahol a személyes holmijukat tarthatják. A jól működő váltott gondoskodás elsősorban nem a tereken múlik, de az könnyen előfordulhat, hogy a szülőkben alakul ki görcs amiatt, hogy nem tudnak – szerintük – megfelelő körülményeket biztosítani a gyerekeknek. Ilyenkor ezt az aggodalmat kell elemezni, ha lehet, megszüntetni, ha pedig ez nem megy, akkor valamilyen más megoldást keresni.”

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA magazin 2025-ös őszi lapszámában olvasható!