Érdekes ez a gyereknevelés…akarom mondani, anyanevelés. A gyerekeim szigorúan, ellentmondást nem tűrően tanítanak az életre. Pedig milyen jó lenne már gyereknek lenni! Akkor csak játszhatnék! Ezek a gyerekek korlátokat szabnak és szabályokat állítanak fel…

Képzeljétek csak! A nagyfiam egy szép napon leszoktatott az együtt alvásról. Az volt a módszere, hogy megtanította, hogyan nőjek fel ahhoz, hogy el tudjam engedni. Sírtam és duzzogtam, aztán sajnos hozzá kellett szoknom. Pár évvel később fogta magát, kijelentette, hogy elég nagy vagyok már – és leszoktatott a suliba kísérésről is.

De itt nem ért véget a nevelésem. Kisebbik fiam gondolt egyet és egy nap már nem igényelte a szoptatást. És még csak nem is sajnált meg, pedig mennyire nagy feladat volt ezt is megtanulnom! Persze, neki könnyű, nem ő bújt el sírva a zuhany alá, kiengedni a leválás könnyeit…

Mindez nehéz volt, de furcsa módon én mindettől csak nőni és erősödni kezdtem. Talán a sok zöldségtől, amit nekik főztem, de én ettem meg…?

No de a sok szigorú nevelés közepette játszani is szoktak ám velem a gyerekeim és mindig gondoskodnak a szórakoztatásomról. Mélyreható és megdöbbentően részletes előadásokat hallhatok arról, hogy a creeper melyik napszakban robban fel, kivéve ha a fa alatt tartózkodik, illetve miért előnyösebb kreatív módban az enchantolt zubbony (remélem, valaki érti); arról, melyik hangszer hányféle hangszínben kapható, vagy hogy milyen nevek és évszámok kapcsolódnak a Star Wars filmek forgatásához. Megtudhatom, hogy én régi korból származom, hogy „anya, ciki a kabát alá pulcsit is venni”, viszont pisilés közben majdnem biztos, hogy az ajtó előtt szambázik valaki, és közben filozófiai kérdéseket tesz fel, nehogy unatkozzak.

A folytatást ide kattintva olvashatod!

Galériánkban pedig Vekerdy Tamás gondolatait olvashatod a gyereknevelésről, szülőségről!