Lány ovistársai zaklatták fiamat - mindenki szerint túlreagálom
Éreztem én, hogy valami nincs rendben. Hogy az utóbbi pár hétben nem szívesen járt óvodába, pedig azelőtt imádta. De gondoltam, biztos van időnként ilyen, hogy ez normális. Októbert írtunk, lehet, hogy még mindig élt benne a nyár, a nyári szünet. Nagyon jól sikerült nyarunk volt, sokat voltunk együtt, tényleg klassz kis szünet volt. Biztos az hiányzik neki – gondoltam. Ezért mondtam is a férjemnek, hogy az őszi szünetre vegyünk ki pár nap szabit mindketten, egy időben és menjünk el hármasban valahova a fiunkkal együtt, hátha utána jobban érzi majd magát az oviban. Így is lett, egy erdei kisházat sikerült lefoglalnunk, gyönyörű, mesés környezetbe. Minden nagyon klassz volt, a kisfiam felszabadult volt, boldog, élvezte az együtt töltött időt. Aztán a hazaindulásunk előtti este előhozakodott a dologgal.
Éreztem én, hogy valami nincs rendben. Hogy az utóbbi pár hétben nem szívesen járt óvodába, pedig azelőtt imádta. De gondoltam, biztos van időnként ilyen, hogy ez normális. Októbert írtunk, lehet, hogy még mindig élt benne a nyár, a nyári szünet. Nagyon jól sikerült nyarunk volt, sokat voltunk együtt, tényleg klassz kis szünet volt. Biztos az hiányzik neki – gondoltam. Ezért mondtam is a férjemnek, hogy az őszi szünetre vegyünk ki pár nap szabit mindketten, egy időben és menjünk el hármasban valahova a fiunkkal együtt, hátha utána jobban érzi majd magát az oviban. Így is lett, egy erdei kisházat sikerült lefoglalnunk, gyönyörű, mesés környezetbe. Minden nagyon klassz volt, a kisfiam felszabadult volt, boldog, élvezte az együtt töltött időt. Aztán a hazaindulásunk előtti este előhozakodott a dologgal.
„Anya, én nem akarok hétfőn óvodába menni.” – mondta.
„De miért nem?” – kérdeztem.
„Hát, a lányok az oviban nem olyan cukik ám!” – vágott bele.
Nem értettem, mire gondol, így óvatosan puhatolóztam tovább, mire megtudtam, hogy a fiamat gyakorlatilag zaklatták a lány óvodatársai.
Mondanom se kell, a vér megállt az ereimben. Olvastam már ilyet online csoportokban, hallottam szájról szájra terjedő hasonló történeteket. De az, hogy a saját gyerekemmel történjen ilyen, az én fiammal. Teljesen kiborultam.
„Szóltál az óvónéniknek?” – kérdeztem vissza azonnal, mire azt felelte, hogy igen, de az óvónénik mindig azt mondták, hogy most ezért, most azért nincs idejük meghallgatni.
„És miért nem szóltál nekem azonnal? Tudod, hogy anyának mindent elmondhatsz!” – tettem fel a kérdést. „Tudom, Anya! Most szólok.” – mondta, és itt már nem bírtam tovább tartani a könnyeimet.
Kértem a fiamat, hogy mondja el, kik voltak ezek a lányok, akik ezt csinálták és szívem szerint már azonnal hívtam volna az óvónéniket és a szülőket is, hogy mindenkit felelősségre vonjak, hogy történhet egyáltalán ilyen. De aztán úgy voltam vele, hogy ezt mindenképp személyesen, higgadtan kell intéznem, úgyhogy az őszi szünet után azonnali fogadóórára kértem időpontot. Természetesen addig a fiam a Nagymamájánál volt. Semmiképp sem akartam, hogy addig abba a közösségbe menjen, amíg nem beszéltem bárkivel.
Az óvónőknek fogalmuk sem volt arról, miről beszélek. Azt mondták, nekik nem szólt a fiam. Mondtam, hogy az ő elmondása szerint szólt, csak soha senki nem ért rá. Erre egyetértően bólogattak. „Sok a gyerek, Anyuka, sok a papírmunka, kevés az óvónő.” Ezt maximálisan értem és megértem. De úgy gondolom - és ennek hangot is adtam -, hogy ez komolyabb dolog, nem arról van szó, hogy két gyerek összeveszik, mert ugyanazzal a kisautóval akarnak játszani.
Azt sem értettem, hogy történhet meg egy ilyen egy udvaron, ahol még ha több csoport és több gyerek is van kint, több óvónőnek is kellene lennie, akik szemmel tartják őket, hogy véletlenül se történjen baj. Sem ilyen, sem más jellegű.
De én ekkor már biztos voltam benne, hogy nem lesz jövőben. Az ösztöneim is azt súgták, hogy szó sem lehet arról, hogy a gyerekem még egyszer ebbe a közösségbe jöjjön, ilyen gyerekek közé, ilyen gondozók felügyelete alá. Másrészt megkérdeztem a fiamat is, mit szeretne. Szeretne-e ebbe az oviba maradni, vagy keressünk egy másikat? Azonnal felcsillant a szeme és rávágta, hogy ide soha többé nem akar újra menni.
Azért nem hagytam ennyibe, kértem az óvónőket és a vezető óvónőt, hogy beszéljenek a kislányokkal és a lányok szüleivel is az esetről. Bár arra számítottam, hogy tagadni fogják, mindegyik kislány beismerte, hogy mi történt. De tettüket „csak játék”-nak titulálták.
Sajnos a kisfiamnak valószínűleg nem kevés időbe fog telni ezt feldolgozni, és attól félek, hogy ő sose fog tudni erre játékként visszatekinteni. És tényleg, őszintén kívánom mind ezeknek a pedagógusoknak, mind a szülőknek, hogy soha, senki ne akarja az ő lányaik, gyerekeik nemi szervét ilyen módon, „csak játék”-ként megnézni. Bár akkor biztos eszükbe jut majd a fiunk esete, hogy talán mégse reagáltuk ezt mi annyira túl...