Egy barátnőmnek hamarosan megszületik az első kisbabája, és mint sokan mások, elkövette azt a hibát, hogy belépett néhány kismamás Facebook-csoportba. Dóri is hamar rájött, hogy kevés toxikusabb közösség van, mint az anyukás kibeszélők. Mint a legtöbb első gyermekét váró kismama, ő is izgul a szülés miatt, sokáig hezitált például, hogy kérjen-e fájdalomcsillapítást a szülési tervében, és ezzel kapcsolatban tanácsot, tapasztalatokat kért az egyik csoportban. A segítőkész kommentek mellett azonban jóval többen voltak, akik azt írták, hogy ne kérjen semmilyen fájdalomcsillapítást, mert ha „nem éli meg a szülést természetes mivoltában, nem teljesedhet ki az anyasága” meg „nők milliói kibírták korábban, ez az élet velejárója”. Csak pislogtam, amikor Dóri megmutatta a posztját és a hozzászólásokat.

A mom-shaming új formája

Azon (sajnos) nem lepődöm meg, ha a béranyaság sokaknál kivágja a biztosítékot. Legutóbb például az Emily Párizsban főszereplőjét, Lilly Colinst kritizálták, amiért béranya hozta világra gyermekét – anélkül, hogy bármit is tudnánk arról, milyen (esetleg egészségügyi) okai voltak annak, hogy saját maga hordta ki kislányát. Az sem újdonság, hogy a császármetszés vs. hüvelyi szülés témája is óriási egymásnak feszülést szokott kiváltani. Háromszoros császáros anyaként nem egyszer éreztették velem, hogy sosem szültem, nem éltem át a születés csodáját, csak kivették belőlem a gyerekeimet, nem szenvedtem meg értük. Nem mintha én választottam volna a hasi szülést, de mint azt, ahogy tavaly kitárgyaltuk egy Mesélj, Anyukám! epizódban, az is teljesen rendben van, ha valaki a császármetszést látja az ő útjának. Ami viszont nincsen rendben az az, ha egy édesanyában mások rossz érzéseket keltenek a szülése miatt. Márpedig ahogy Dóri posztját nézegettem, és egy időre alámerültem a kismamás FB-csoportok bugyrában, ráeszméltem, hogy a szülés körüli méricskélés, versengés mostanában új szintre lépett.

Egy olyan verseny folyik, amelyben a dobogóra csak az állhat fel, aki 1. fájdalomcsillapítás nélkül 2. mindenféle mesterséges beavatkozás (oxitocin, gátvágás stb.) nélkül 3. dúlával 4. kórház helyett otthon szül. Legalábbis ez derül ki azokból a párbeszédekből, amiket olvastam, illetve amelyeket barátnőm hallott az orvosi várókban. A probléma pedig nem azzal van, hogy sokak számára ez jelenti a pozitív szülésélményt, sőt valahol örvendetes, ha a 21. században egyre több nő igyekszik visszatalálni a szülés természetes gyökereihez. A probléma azzal van, hogy egyre többen annyira sarkosan hangoztatják saját megéléseiket, hogy azt éreztetik, csak ez az egyetlen út lehet a helyes és a követendő. De miért kéne, hogy kevésbé érezze magát „jó anyának” az, aki EDA-t, vagyis epidurális érzéstelenítőt kért a vajúdása során? Aki kórházban érzi magát nagyobb biztonságban? Aki inkább elfogadja a szülés medikális megindítását, mint hogy várjon még néhány napot, mikor egyébként is túl van már a terminuson? Sőt, láttam olyat is, amikor azért szálltak bele egy anyukába, mert leírta, hogy a szülés igenis fájdalmas volt számára. Magyarázkodni kényszerült, hogy imádja a babáját, szeretne is majd még kistesót, de legközelebb biztos kér majd fájdalomcsillapítást.

Orgazmus helyett csalódás

Bár nyilvánvaló, hogy a nők, anyukák is óriási hatással tudnak lenni egymásra egy ilyen érzékeny témában, a szakembereknek még nagyobb a felelősségük. Ezért döbbentem meg rajta, hogy egyre több dúla, szüléssegítő is feketén-fehéren áll bele a témába. Volt, aki egyenesen azt mondta, hogy azért kell törekedni a minél szebb (és ezt úgy értette: fájdalommentesebb) szülésélményre, mert különben akárhányszor ránézünk majd a gyerekünkre, a traumára fogunk emlékezni. Tény, hogy egy traumatikus szülésélmény negatív hatással lehet az anya-gyermek kapcsolatra (legalábbis a kisbabás időszakban), de ez borzasztóan sarkított és káros kijelentés szerintem. Mindhárom gyermekemnél szerettem volna elkerülni a császármetszést, de ezzel kapcsolatban nem őrzök már rossz érzéseket (maximum hegeket, összenövéseket), és ha ránézek a lányaimra, nem ez jut eszembe, még a születésnapjukon sem. Az ilyen kinyilatkoztatások viszont rengeteg nőben, anyában kétségeket, bűntudatot, félelmet kelthetnek, márpedig ezekből amúgy is jó adagot hordozunk magunkban.

Minderre rátesz még egy lapáttal, hogy újabban mintha már a fájdalommentes szülés sem lenne „elég jó”, a következő elérendő cél az orgazmikus szülés lett. Ez még pár éve olyasmi volt, amiről ritkán lehetett hallani, mára viszont egész komoly szakirodalommal rendelkezik, sőt tanfolyamokat is tartanak a témában. Elméleti hátterét az adja, hogy a szülés során a test olyan hormonokat termel, mint az oxitocin és az endorfin, amelyek nemcsak a fájdalom csillapításában és a méhösszehúzódások előidézésében játszanak szerepet, hanem az orgazmus érzéséhez is szorosan kapcsolódnak. Ám a gyakorlatban az orgazmikus szülés olyan célszalag, amit csak kevesen tudnak átszakítani. A gyönyörteli szülés pedig nyilván kecsegtetőbben hangzik, mint a fájdalomtól ordítás, így érthető módon fogékonyak rá a kismamák.

Amikor a megfelelni akarásból lesz a trauma

A szülés mindig is érzékeny témának számított, hiszen minden nő, minden család életében bensőséges, meghatározó momentum. De különösen az mostanság, amikor az omladozó állami egészségügyi rendszerben a legtöbb nő kiszolgáltatottnak érzi magát. Hangsúlyoznám, hogy nem azt mondom, hogy mindegy, hogyan zajlik a szülés és hogyan éljük meg. Nagyon fontosnak tartom azokat a törekvéseket, amelyek azt a célt szolgálják, hogy a nők tisztában legyenek a jogaikkal, merjenek küzdeni azért, hogy olyan szülésük legyen, amilyet szeretnének. Hogy ne kelljen felesleges orvosi beavatkozásokra rábólintani kényszerből, hogy azok lehessenek ott a szülőszobán velünk, akiket mi fontosnak tartunk. Hogy olyan pózban hozhassuk világra a gyermekünket, amit akkor megfelelőnek érzünk. Úgy látom azonban, hogy a természetesség zászlóját lobogtatva sokan túlzásokba esnek, és saját megéléseiket mindenképp másokra szeretnék kivetíteni.

Azok, akik mindenáron a fájdalommentes, az orvosi beavatkozás nélküli, az otthoni és az orgazmikus szülés mellett kampányolnak – az alapvetően segítő szándék ellenére is – csak egy újabb elvárást raknak a nők vállára, jobban mondva méhére. A megfelelni akarásnak pedig az lehet, hogy a következménye, hogy az anya, aki egyébként tökéletesen boldog lett volna a fájdalomcsillapítóval is fájdalmas szülésével, csalódott lesz. Saját érzései, emlékei tehát a külső nyomás hatására torzulnak. Ez pedig ugyanúgy önostorozáshoz, bűntudathoz vezethet, mint amikor valaki azért érzi rosszul magát, mert nem tudja szoptatni a babáját, és sorra kapja a megjegyzéseket, hogy „az anyatej a legjobb a babának, ez a természet rendje.” Ahogy a tápszeres anyukákat sem kell mom-shamingelni, azt sem kéne méricskélni, ki hogyan szül. Mert egyik anyuka sem „teljesít” rosszabbul, mint a másik, függetlenül attól, hogyan hozza világra a gyermekét. Ez nem sport, bár sokkal keményebb, mint lefutni egy maratont vagy végignyomni egy boxmérkőzést, ráadásul az igazán izzasztó része csak a „célvonal”, vagyis a szülés után jön…

Bár a szülés nem verseny, azért világrekordok születtek ezen a téren is: