Sok anya rögtön magát kezdi hibáztatni: „miért reagáltam erre ennyire?”, „mi baj van velem?”, „miért nem tudtam uralkodni magamon?”. Pedig az ilyen, irreálisan nagy reakciók ritkán szólnak csak a pillanatról. Már jó ideje gyűlik bennünk mindaz, amit egy-egy helyzet hirtelen felszínre hoz.

Az irreálisan nagy reakciók egyik legnehezebb része az, hogy utólag mi magunk sem értjük őket. Kívülről nézve nem történt semmi különös: a gyerek ellenkezett, visszaszólt, nem
működött együtt. Olyasmi, ami az anyaság mindennapjaiban újra és újra előfordul. Mégis, a reakció aránytalanul erős lett, és ezt mi magunk is pontosan érezzük.

A trigger nem ok, csak indító

Amikor anyaként irreálisan nagyot „robbanunk”, hajlamosak vagyunk azonnal megnevezni az okot: a gyerek viselkedését. Pedig amit ilyenkor látunk, az legtöbbször nem ok, hanem trigger. Egy olyan jelenbeli esemény, amely elindít egy már feszítő belső folyamatot. A trigger gyors, látványos és könnyen azonosítható: egy visszaszólás, egy nemet mondás, egy dacos pillantás. Éppen ezért tűnik úgy, mintha ez váltaná ki a reakciónkat.

Valójában azonban a trigger nem eredményez bennünk új érzelmeket, csak aktiválja a már meglévőket, amikről nem vettünk tudomást. Olyan, mintha megnyomna egy gombot, amely már régóta ott van. Ha ez a gomb nem lenne túlérzékeny, a reakciónk is kisebb maradna. De amikor a belső rendszerünk már feszített állapotban van, egy apró inger is aránytalan választ indikál. A trigger tehát nem magyarázat arra, miért reagáltál így, csak jelzi, hogy valami benned már eleve túlterhelt állapotban volt.

A valódi stresszor nem a jelenben van

A triggerrel szemben a stresszor az, ami a reakciódat okozza. Viszont ez nem a jelen pillanatban történik, és nem is mindig egyértelműen látható. Sokkal inkább egy felhalmozódott belső állapot, amit cipelünk magunkkal. Kimerültség, krónikus feszültség, feldolgozatlan érzelmek, régi minták és elvárások vagy akár kisebb-nagyobb traumák. Jelen lehetnek külön-külön, vagy akár egymásra is halmozódhatnak bennünk.

A stresszor nem történik, hanem hordozódik. Ott van a testedben és az idegrendszeredben akkor is, amikor épp nincs konfliktus. És mivel a tested jobban emlékszik rá, mint a vizuális memóriád, bizony a testi rétegekkel is érdemes dolgozni.

A gyermeked sosem okozója, hanem felszínre hozója annak, ami már régóta jelen van benned. Csak esetleg nem tudsz róla, nem foglalkoztál még vele. És nem azért, mert nem lehet, hanem azért, mert eddig nem volt fontos. A túlzó reakciód viszont jelzés, hogy most már kezdened kell ezzel valamit.

A belső láncolat, ami lefut bennünk

Amikor egy helyzetben „elszakad a cérna”, valójában nem egyetlen reakció történik, hanem egy gyors belső láncolat fut le bennünk. A trigger kivált belőled egy cselekvést (ez az irreális reakció), ami automatikus gondolatokat indít el. Ezek a gondolatok majdhogynem azonnal érzelmekkel társulnak: düh, tehetetlenség vagy félelem formájában. Az érzelem pedig azt mutatja meg, mi az a korábbi életesemény, ami még nem került a helyére benned.

Mindez ezredmásodpercek alatt történik, tudatos döntés nélkül. Ez nem akaratgyengeség, hanem önvédelmi mechanizmus. Egy automatizmus, ami meg akar védeni valamitől, ami sokszor ma már nincs jelen az életünkben, de korábban ott volt. Amíg ezt a belső folyamatot nem ismerjük fel, addig újra és újra ugyanott kötünk ki. Túlzott reakcióval válaszolunk arra, hogy a gyermekünk gyermek. Akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy máshogyan szeretnénk reagálni.

A változás nem ott kezdődik, ahol eddig kerested

Amikor az anyai reakcióinkat szeretnénk megváltoztatni, elsőként a viselkedésre fókuszálunk. Arra, hogy legközelebb nyugodtabbak legyünk, türelmesebbek, következetesebbek. Ez érthető, de a legtöbbször zsákutcába hajt minket.

A valódi változás ott kezdődik, ahol a belső terheltség születik meg bennünk. Nem az automatikus reakciónk megerőszakolására kell fókuszálnunk – az ugyanis veszett fejsze nyele. Addig, amíg az idegrendszerünk folyamatos készenlétben van, nem érhető el tartós változás.

Nem magadat kell megjavítanod, hanem megértened, hogy mire van szükséged ahhoz, hogy ne mindig a végletekből válaszolj. Milyen fiziológiás, mentális és érzelmi szükségletre hívja fel a figyelmedet a reakciód, és a folyamat, ami benned megszületett.

Nem vagy egyedül ebben a helyzetben

Amikor felismerjük, hogy ezek a reakciók érthetők, és nem minket minősítenek, már nem elszigetelnek, hanem kapcsolódást teremtenek. A megértés nem felmentés. A helyzet elfogadása pedig nem belenyugvás. Ezek kiindulópontot képeznek számunkra, ahonnan el lehet mozdulni egy nyugodtabb, könnyedebb anyaság felé. És nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezt senkinek sem kell egyedül csinálnia. Igazán hatékonyak akkor lehetünk, ha megtartó közegben, hozzánk hasonló anyákkal megyünk végig az anyaság rögös útján.

Éppen ezért téged is szeretettel invitállak kapcsolódásra a Mom Balance ingyenes Facebook közösségébe, ahol élő bejelentkezésekkel és támogató jelenléttel várunk. Ahol együtt nézünk rá mindarra, ami anyaként bennünk zajlik.