Egy infantilis anya

A gyerekkoromat nagyjából apukám igazgatta, mert anyám már akkor is csak lebegett a valóság fölött. Az iskolaválasztás, a tanulás, az egyetem intézése mind-mind apa dolga volt, orvoshoz, kórházba is ő vitt engem és a húgomat, ha valamiért menni kellett. Anyu hímzett, énekelt, zongorázott, festett, tanfolyamokra járt, időnként álmatag pillantással megsimította a hajunkat. Kirándulni jártunk sokat, színházba, koncertekre, ezek voltak az ő világa. Másra nem nagyon emlékszem belőle.

Apám sajnos meghalt húsz évvel ezelőtt. Anya meggyászolta, majd folytatta tovább áloméletét, immáron egyedül. Ezoterikus szektákhoz csatlakozott, Nepálba és Tibetbe utazott, taicsizni járt, verseket szavalt: megtehette, örökölt elég pénzt ahhoz, hogy dolgoznia ne kelljen. Néha persze elvállalt ezt-azt, szegényeknek segített például, de nagy szerencséje volt, hogy nem magának kellett a pénzt megkeresnie.

Mi már akkor bőven felnőttek voltunk, és mivel a testvérem és én informatikával foglalkozunk – közös cégünk is van –, nem szorulunk rá semmilyen családi pénzre. Tulajdonképpen jól megvagyunk anyámmal, találkozunk vele majdnem minden héten, de néha nehezen viseljük a gyerekességét. Egyszerűen képtelen felelősséget vállalni, vagy úgy gondolni a múltra, hogy abban legyen valami súly vagy mélység. Egy példa: a családjában akadt néhány nyilas, mindenki tudja, hogy az apja benne volt a mozgalomban, de ő erről mintha nem venne tudomást. Csacsogó hangon beszél róla, néha hátborzongató módon még karcolgatja is az apja rémtetteit, mintha nem fogná fel a súlyát annak, ami történt.

Másik, régebbi példa: a húgomat egy időben súlyosan bullyingolták az iskolában, és amikor apám elhatározta, hogy kimenekíti onnan, anya közbe akart lépni, mondván: mégis mi változna máshol? Szerencsére apám akarata győzött…

Sok ilyen történet van, napestig mesélhetném. Anyám egyik kedvenc mondata: Ami volt, elmúlt. A másik: Hát így alakult. Szeretném néha az arcába kiáltani: nem, a dolgok sokszor nem úgy alakulnak, ahogy, hanem mi tesszük őket olyanná, amilyenek lesznek. Az ezoterikus, sors által megszabott zavaros elméleteire most ki sem térek. Újabban sérült állatokat pátyolgat, de azt is olyan felelőtlenül, random módon teszi, mint mindent ebben a világban.

Ilyen családi háttérrel sokáig nem akartunk gyereket, sem én, sem a húgom: azt hiszem, a felelősségérzeten nekünk is dolgoznunk kellett. Nemrég mégis megszületett a fiam, és nincs nálam boldogabb, hogy végül így döntöttem (és nem így alakult…). Anya igazán jó nagymama lett. Kedves, melegszívű, sokat játszik, mondókázik a gyerekkel, egyetlen szavam sem lehet ellene. Mégis gyakran elfog egy kellemetlen érzés, amit nehéz szavakkal megfogalmazni. Talán megszólalt a belső gyerek, talán szerettem volna, hogy hozzám is legyen ennyire közel, mert anyának sokkal elérhetetlenebb volt. Tudom, ezen már késő változtatni. Nem baj. Azt hiszem, egyszerűen csak örülök annak, hogy az unokája jobban fogja ismerni őt, mint én valaha. Ez is valami.

A galériában arra vonatkozólag olvashatsz tanácsokat, hogyan tudj jó anya maradni válás esetén is!