A radiátornak dőlve olvasgatok. Hihetetlen, milyen hidegek a folyosók. Harminc éve is épp így fáztam, pont ilyen csempék közt. Fiamat várom, edzése van. Szipogás hangja töri meg a kongó csendet. Felnézek. Nyolc éves forma kissrác öltözködik, könnyeit törölgeti. A közelben sehol egy szülő, láthatóan senki nincs vele. Leteszem a könyvet.

– Segíthetek valamit? Esetleg nem jöttek érted?

– Nem, semmi. Nem tudnál segíteni. – válaszol lemondóan, közben összagabalyodott cipőfűzőjével próbál boldogulni.

Közelebb lépek hozzá.

– Hátha mégis segíthetek…

Néhány másodpercig szemügyre vesz, végül kiböki.

- Semmi, csak…nem telik el úgy nap, hogy ne húznának le egy hóembert!

Elmémben villámgyorsan a hóember fogalmához passzoló iskolai körülményeket próbálok asszociálni, sikertelenül.

- Milyen hóember? És mit jelent, ha lehúzzák?

- A hóemberkéket bepecsételik a füzetbe, és ha rossz voltál, lehúznak egyet. Ez a tanár néni mindig lehúzza a hóembereimet. Nem hiszem el, hogy nem tudok jó lenni egy napig sem!

És máris újra pityereg. Összeszorul a szívem. Rossz. Megint ez a nehezen, vagy leginkább szubjektíven definiálható jelző. Vajon mi lehetett a bűne? Érdeklődésemet érezve megered a nyelve.

-Ma például az volt, hogy osztálytársam felállt a székre és én mozgattam a széket.

-Nos, ez tényleg nem volt jó ötlet, mert nagyot eshetett volna arról a székről.

-De én nem akartam bántani senkit, nem akartam, hogy leessen vagy ilyesmi! – szól felindultan.

-Ebben biztos vagyok – biztatom – De ettől még könnyen leeshetett volna a székről, és úgy elég csúnya sérüléseket lehet elszenvedni. – Majd cinkosan rákacsintok. – Tudod, hogyan kerülheted el, hogy lehúzza a hóemberkéket?

-Hogyan? – szeme őszinte kíváncsisággal kerekedik.

Itt olvashatod a folytatást.