Játék nélkül

Előrebocsátom, hogy igazán, szívből szeretem a fiamat, Gábort, de a vele való mindennapos foglalatosság komoly érzelmi és szellemi terhet is jelent a fizikai igénybevétel mellett. És legfőképp nem az öltöztetés, vetkőztetés, altatás, fürdetés készít ki, egyáltalán nem. Én egy olyan, a gyereknevelésben elkerülhetetlen dolgot utálok szívemből, amit más semmi pénzért nem adna: a közös játékot.

A felnőtt életemben sem vonzanak a játékok. Sosem szerettem kártyázni, társasjátékozni, sakkozni, állítólag már babakoromban is inkább csak sétáltam, másztam, futkostam, mint tárgyakkal bíbelődtem. Amikor a férjemmel gyereket vállaltunk, pontosan tudtam, hogy ez egy gyenge pontom lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire irtózni fogok tőle.

Amíg a fiam egészen kicsi volt, kötelességszerűen rakosgattam vele az építőkockákat, leporellókat, apró állatkákat a játékszőnyegen, és majdnem meghaltam az unalomtól. Nem dobtak fel a villogó, pörgő, mozgó tárgyak sem, csináltam persze, de közben egyfolytában az órát lestem. A férjem hálistennek igazi nagy gyerekké változott, amikor hazaért a munkából: ő tényleg önfeledten hancúrozott Gáborkával, nagy mértékben csökkentve vele a bűntudatomat.

A bűntudat nem enged

Reménykedtem, hogy idővel majd jobb lesz. Hogy megszeretem, vagy legalábbis megtalálom az örömöt a játékokban. Sajnos azonban még nehezebb lett a helyzet. Gábor egyre komplexebb és összetettebb játékokba akart bevonni, és ahogy nőtt, nődögélt, egyre inkább észrevette, hogy mennyire unatkozom a játékidők alatt.

Nyilván magára is vette, ha tudattalanul is. Én pedig nem értettem magamat. Hiszen imádom a gyereket: miért esik ennyire nehezemre a vele való foglalkozás? Mindig csak ültem mellette bávatagon, nyitott szemmel aludtam, az agyam helyén vatta volt, és vártam, hogy végre mehessek a felnőtt dolgomra.

Bármit, csak játszani ne kelljen.

Más anyukákat is próbáltam kifaggatni, de legnagyobb rémületemre senki nem volt olyan mélyen, mint én. Rendben, nem mindig az volt a legnagyobb álmuk, hogy a gyerek mellett gubbasszanak órákon át, de igenis fel tudtak oldódni a közös foglalatosságokban, élvezték a szerepjátékokat, ha más nem, azt, hogy a gyerekük mennyire örül ennek. Én viszont képtelen voltam túllépni önmagamon. Gábor pedig – már amennyire tehette –, körülbelül négy éves korától lassan elkezdett kihagyni az életéből. Ha az apja hazaért, boldogan hívta a szobájába hancúrozni, de velem már nem kezdeményezett.

Emiatt szűnni nem akaró lelkiismeretfurdalásom van. Sajnos fogalmam sincs, mi okozhatja nálam ezt az irtózást, emiatt nem is tudok cselekedni, csak beleragadtam a szerepbe, és így csinálom végig a napokat. A fiam kisiskolás, vannak barátai, szerencsére egyre többet és jobban tud játszani felnőttek segítsége nélkül is, engem azonban nem ment fel ez a változás. Folyamatosan azon görcsölök, hogy valamit jóvátehetetlenül elrontottam, és nem is tudom majd helyrehozni. Nem akartam játszani a gyerekemmel, ezért később majd nem lesz velem őszinte, nem akarja megosztani velem az élete eseményeit, nem ismerem majd a titkait. Lehet, hogy túlzásba viszem, lehet, hogy a félelmeim már irreálissá nőttek, de ez van: a rossz anyaság vádja alól önmagam vagyok képtelen felmenteni magamat.

Galériánkban azoknak ajánlunk társasokat, akik szeretnek játszani!