– Milyen hatással vannak a gyerekek mentális egészségére a kevésbé beosztott napok, a „semmittevésre” hagyott idők?

– A fejlődéshez legalább annyira szükség van a strukturálatlan időkre, mint a szervezett, fejlesztő tevékenységekre. A látszólag „üres” pillanatok valójában nagyon is értékesek, ugyanis ezek adják meg a teret a képzeletnek, az önmegfigyelésnek és annak, hogy a gyerek megtanuljon önmagával lenni, illetve megtanulja, hogyan kezdjen valamit a saját idejével és érzéseivel.

– Mi a helyzet a külső ingerekkel?

– Abból rengeteg van. Képernyők, programok, zaj – ezek miatt az idegrendszerük gyakran túlstimulált. Legyen tehát olyan idő is, ahol a csend, a várakozás és a belső figyelem is helyet kap. Ilyenkor az agy nem kapcsol ki, hanem éppen ellenkezőleg, feldolgozza a nap eseményeit, rendezi az érzéseket, és összekapcsolja a tapasztalatokat a belső világgal. Ezek a csendes, nyugalmas szakaszok segítik az idegrendszert a regenerálódásban, erősítik az érzelmi biztonságot, fejlesztik az empátiát és a kreativitást. Az unalommal töltött percek tehát nem elvesztegetett idők, hanem a belső fejlődés színtere – amikor a gyerek tanul, érlel, álmodik és alkot. Ahogy gyakran mondom a szülőknek is: „Az unalom nem ellenség, hanem a kreativitás kapuja.”

– Tehát nevezhetjük egészségesnek ezt az állapotot?

– Az unalom önmagában nem rossz, inkább jelzés. A gyermek átmenetben van két érdeklődési pont között, és még nem találta meg, mivel tudna kapcsolódni. Ez a „vákuum”, ahogy mondtam, teremti meg a kíváncsiság, az önálló gondolkodás és a kreatív felfedezés lehetőségét. A mai gyerekek sokszor nem tanulnak meg várni, pedig ennek megtanulása az érzelmi önszabályozás egyik alapja. A digitális világban minden azonnal elérhető, egyre kevesebb alkalom adódik a türelem gyakorlására. A kutatások szerint azok a gyerekek, akik képesek elviselni az unalmat, később tudatosabban döntenek, jobban kezelik a stresszt, és nem csak a gyors örömökre reagálnak. Ha viszont valaki mindig azonnali kielégülést keres, könnyen kialakulhat benne az a mintázat, amely a hedonista, függőségre hajlamos életmód előszobája lehet. Ilyenkor a figyelem középpontjába nem a kapcsolat, hanem az ingerkeresés kerül, és a gyerek fokozatosan elveszíti az önszabályozás képességét.

– Mikor válik problémává az unalom?

– Ha tartósan fennáll, és a gyerek már nem talál örömet semmiben. Egy-két perc vagy akár fél óra unalom teljesen természetes, sőt szükséges is, de ha napokig vagy hetekig jellemző, hogy a gyermek lehangolt, érdektelen, semmi nem kelti fel a kíváncsiságát, az már figyelmeztető jel.

– Mire?

– Sokszor gyakran nem az unalom a valódi ok, hanem valamilyen érzelmi háttérprobléma áll mögötte, például biztonságérzet-hiány, belső feszültség vagy kimerültség. A gyerek lehet túlstimulált, vagyis annyi benyomás éri, hogy az idegrendszere telítődik, és nem tud újra kapcsolódni semmihez. Máskor épp az ellenkezője igaz: kevés az érzelmi kontaktus, nincs senki, akihez igazán kapcsolódhatna. Ha az unalomhoz tartós levertség, fáradékonyság, ingerlékenység vagy elzárkózás társul, akkor már nem a kreativitás terepéről, hanem egyfajta segélykiáltásról lehet szó: valami nincs rendben belül, és nem tudja szavakba önteni, mire lenne szüksége. Ilyenkor nem az a fontos, hogy új programokat találjunk ki neki, hanem hogy észrevegyük és meghalljuk őt. Sokszor egy őszinte kérdés, egy ölelés vagy egy csendes együttlét többet gyógyít, mint bármilyen tevékenység.

– Milyen jelei vannak az unalomnak a kicsiknél?

– A legkisebbeknél az unalom még nem tudatos érzés, inkább nyűgösség, figyelemkeresés vagy fokozott mozgékonyság formájában jelenik meg. Egy totyogó még nem tudja kimondani, hogy „unatkozom”, csak keresi a kapcsolatot és az ingert, ami segít neki biztonságban érezni magát.

– És a nagyobbaknál?

– A céltalanság, a sóhajtozás, a figyelemhiány mind jelei lehetnek, de – ahogy mondtam – mögöttük sokszor nem egyszerű érdektelenség, hanem fáradtság, túlstimuláció vagy kevés valódi kapcsolódás áll. A gyerekek akkor unatkoznak leginkább, amikor ez hiányzik – akár önmagukhoz, akár másokhoz, akár valamilyen értelmes tevékenységhez. Ha nem érzik, hogy figyelnek rájuk, értik őket, vagy hogy amit csinálnak, annak van értelme, akkor a belső motivációjuk elhal, és az unalom veszi át a helyét.

– Hogyan lehet jól adagolni az önálló játékot? Mikor hagyjuk, hogy maguk találják ki, mit csináljanak?

– Az önálló játékot nem lehet kikényszeríteni, ki kell alakulnia a biztonság talaján. Egy kisgyerek akkor mélyül el valamiben egyedül, ha előtte megélte, hogy a szülő elérhető a számára. A felnőtt jelenléte ilyenkor is fontos, még ha csendes háttérjelenlét is, elég, ha a gyerek tudja, hogy „anya itt van, figyel rám, bármikor odamehetek hozzá.” Ez a tudás adja azt a belső biztonságot, amelyből a felfedezés, a kísérletezés és az önálló játék megszülethet.

– A gyerek tehát akkor mer távolodni, ha tudja, hogy van hová visszatérnie?

– Igen. A szülő egyszerre menedék és kiindulópont. A gyerek addig megy el a világba, ameddig biztos abban, hogy a kapcsolat megmarad. Egyedül játszani hagyni pedig akkor érdemes, amikor már látszik rajta az érdeklődés, a kezdeményezés vagy a kísérletezés jele: elkezd magától matatni, építeni, rajzolni, mesélni. Nem kell azonnal beavatkozni, elég egy mosoly vagy egy rövid megerősítés, hogy „látom, milyen ügyesen csinálod.” Ezzel azt üzenjük: bízom benned, képes vagy rá.

– Ha a gyerek nyugtalan, vagy csak akkor játszik, ha a szülő is ott van, az azt jelenti, hogy több biztonságra, kapcsolatra van szüksége?

– Igen. Ilyenkor az önállóság még nem a cél, hanem a kapcsolat megerősítése. Az önálló játék tehát nem a szülőtől való eltávolodás, hanem a kapcsolatba vetett bizalom egyik jele.

– Sok szülő bűntudatot érez, ha hagyja a gyereket egyedül játszani, más pedig attól fél, ha mindig foglalkozik vele, elkényezteti. Miért ennyire eltérőek ezek a tapasztalatok?

– Minden szülő más családi mintát, gyerekkori tapasztalatot és érzékenységet hoz magával. Van, aki gyerekkorában sok szabadságot kapott, másnak mindig meg kellett felelnie. Ezek a minták később is hatnak arra, hogyan viszonyulunk a gyerekhez. A temperamentum is sokat számít. Vannak gyerekek, akik örömmel játszanak magukban, mások gyakrabban keresik a szülő közelségét. Ugyanez igaz a szülőkre is, hiszen van, aki könnyen elenged, és van, aki számára megnyugtatóbb, ha folyamatosan kapcsolatban van a gyerekkel. Mindkét hozzáállás mögött szeretet van, csak más formában.

A bűntudat pedig gyakori és természetes érzés. A legtöbb szülő nem azért érez így, mert rosszat tesz, hanem mert szeretné jól csinálni. A mai világban rengeteg elvárás nehezedik rájuk, a közösségi média tele van tökéletes pillanatokkal, és könnyű elhinni, hogy mindig mindent hibátlanul kell csinálnunk. A gyereknek azonban nem tökéletes szülőre van szüksége, hanem elég jóra. Az „elég jó szülő” nem hibátlan, hanem valóságos, figyel, igyekszik megérteni a gyerekét, és elfogadja, hogy ő maga is ember. Néha elfárad, néha türelmetlen, de fontos számára a kapcsolat, és képes bocsánatot kérni, ha hibázik. Ezzel a mintával tanítja meg a gyereket arra, hogy ő is lehet együttérző és rugalmas önmagával.

– Mit tanácsolna azoknak a szülőknek, akik attól tartanak, hogy a gyerekük unatkozik?

– Az unalom nem ellenség, hanem lehetőség. Ha a szülő nem ijed meg tőle, a gyermek is megtanulja, hogy az érzés természetes és múló. Sokat segíthetünk neki, ha nem próbáljuk minden pillanatban lekötni, inkább egyszerű, inspiráló környezetet teremtünk. Nincs szükség folyamatos ingeráradatra, egy-egy természetes anyagú játék, doboz, kendő vagy néhány háztartási eszköz sokkal inkább serkenti a fantáziát, mint a kész játékok. Ilyenkor a gyerek saját ötleteiből alkot, ami erősíti a kezdeményezőkészséget és az önállóságot. Fontos az is, hogy a szülő ne érezze kötelességének az állandó szórakoztatást: a gyerek tudja, hogy a szülő elérhető, reagál, és szeretettel figyel rá, így a „semmittevés” biztonságos tér marad. A példa ereje is hatalmas: ha látja, hogy a szülő képes megállni, pihenni, lelassulni, akkor ő is megtanulja, hogy a csend és a nyugalom nem hiány, hanem erőforrás. Így alakul ki benne az a belső biztonság, ami a felnőttkori mentális egészség egyik alapja.

– Mi az egész téma legfontosabb üzenete?

– Az, hogy a gyereknek nem állandó fejlesztésre és tanításra van szüksége, hanem szeretetteljes figyelemre és közös időre. Amikor valóban együtt vagyunk vele, akkor tanul tőlünk a legtöbbet. Nem a tökéletes programok, hanem ezek az apró, valódi pillanatok formálják a lelkét, ezekből épül fel az a biztonság, amire majd egész életében támaszkodni tud.