Kezdődik a gyermekágyas időszak fejetlenségével és kimerültségével, folytatódik a dackorszak hisztijeivel, majd jön az ovis korszak akaratossága, és végül, mire mindezekből ép ésszel kikeveredünk, iskolás lesz a gyerekünkből. Büszkék vagyunk, ha jól teljesít, segítünk, ha valamiben elakad, tapsolunk a focimeccsen vagy a táncműsoron, és mosolygunk, hogy milyen klassz kisember kezd válni belőle. De aztán, amint megnyugodnánk, esetleg képzeletben vállon veregetnénk magunkat vagy párunkat, hogy jó munkát végeztünk szülőként, belecsöppenünk a kamaszkorba, és rájövünk, hogy az összes eddigi gyereknevelési kihívás felkészítés volt arra, hogy mi vár ránk a következő években.

Nagyon úgy tűnik, hogy elolvashatunk ezernyi pszichológiai könyvet, támaszkodhatunk sorstárs szülők tapasztalatára, a gyerekeink szemében nem leszünk szuperanya és -apa, legalábbis ezekben az években. Egy frissen közölt kutatás szerint ugyanis a szülők 76,9 százaléka úgy érzi, hogy megadja a tini gyermeke számára szükséges érzelmi támogatást, ezzel szemben a kamaszok közül csupán 27,5 százalék válaszolta, hogy mindig megkapja azt családjától. Valamivel biztatóbbak az arányok (58,5 százalék), ha azt nézzük, hány tini érzi úgy, hogy mindig vagy általában megkapja a számára szükséges érzelmi támogatás, de még mindig elmarad a szülők válaszától.

Miért alakult ki ez a szakadék, és hogyan lehet áthidalni?

És hogy miből fakadhat, hogy a szülők és tinigyermekeik ennyire másképp látják a helyzetet? Aaron Weiner pszichológus szerint ennek oka, hogy a kamaszkorban teljesen más szülői hozzáállás, eszközkészlet szükséges, mint amit korábban bevetettek a gyereknevelés során „Miközben a tinédzserek felfedezik önérzetüket, felépítik függetlenségüket, és korábban számukra ismeretlen érzelmi területre lépnek, másfajta támogatásra van szükségük szüleiktől, mint gyerekkorukban.“ Másik ok, hogy korábbi felmérések szerint a jelenlegi tinigeneráció nagyobb mentális és érzelmi turbolenciának van kitéve, mint amit anno szüleik átéltek.

Gyermekpszichológusok azt tanácsolják tehát, hogy hozzáállásunkban változtassunk. Az irányító, megmondó szerepből lassanként hátralépve a hallgató szerepét kell felvenni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a tiniknek már nincs szükségük útmutatásra, akár fegyelmezésre, szabályok felállítására, de fontos, hogy ha az érzelmeikről van szó, akkor ne bíráljuk azokat, hanem helyt adjunk nekik. Erősítsük a bizalmat azzal, hogy ha hibáznak, nem rögtön leszidjuk, büntetjük őket, hanem megpróbáljuk megérteni, mit miért csináltak. Különben hiába várjuk, hogy hozzánk forduljanak, ha problémájuk akad.

Tartsuk észben, hogy a kamaszok többsége két dologra vágyik igazán: hogy meghallgassák és elfogadják őket. Igyekezzünk megerősíteni őket, hogy továbbra is az ő oldalukon állunk, akár olyan apróságokkal, hogy érdeklődünk az új hobbija iránt. Szakértők szerint szülőként nehéz megélni, hogy az egykor szeretett gyerekkori programokra már nem tartanak igényt a serdülők, de ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem akarnak időt tölteni a családjukkal. Természetesen egyre nagyobb a baráti társaság, az új érzelmi kapcsolatok szerepe, de emellett fontos, hogy kialakítsunk új szülő-tini rituálékat, emlékeket is.

Az alábbi galériában pedig elolvashatod, mi az a 10 mondat, amit lehetőleg soha ne mondj a kamasz gyerekednek:

Forrás