Takács mesélt. Lenyűgözően, érdekesen. „Köpenyük alá rejtették a kést, amikor nőnek öltözve belopakodtak az ünneplők közé…” – és a történelem minden fordulata izgalmas, krimiszerű volt. Időnként lerohant a dobogóról, elszáguldott az osztály másik végébe és onnan vette szemügyre a táblát.

Bármikor közbe lehetett szólni, lehetett kérdezni.

Ha senki nem kérdezett, ő kérdezett minket, hogy mi mit tettünk volna az ilyen és olyan helyzetekben, vagy „Mercz fiam, mit tudsz nekünk mondani
a Mariana-árokról?” – és Mercz, aki földrajzi zseni volt, felpattant és fejből hadarta a Mariana-árok kilométerekben kifejezett mélységét, hozzátéve, hogy ott a legmélyebb az óceán.

Imádtuk és élveztük az órákat.

Aztán három-négy hetenként Takács ugyanúgy berobogott, mint mindig, de most nem magyarázni kezdett, hanem így kiáltott fel: „Kispapírt elő, röpdolgozat!” – és lezúgatott tizenöt perc alatt tizenkét kérdést.

Röpdolgozatot íratni tilos volt.

Aki nem volt megelégedve a jegyével, jelentkezhetett felelésre.

Az internátusba mentünk át felelni, mert Takács ott lakott, nevelőtanár is volt.

Az első néhány évben ő volt az osztályfőnökünk. Igen, voltak kedvencei – és ez nagyon rosszulesett annak, aki éppen nem volt az. Én nem voltam az, és mégis lelkesen tudok visszagondolni ezekre a történelem- és földrajzórákra.