A Filmszemle a magyar filmhez való erős kötődésen túl más élményeket is tartogatott: megismertem egy színészt, akivel négy éven át folytattunk sajátságos kapcsolatot (egyébként már nem él). Ha visszagondolok azokra az időkre, gyakran eszembe jut, amikor a kétezres években a fesztiválozó tömeg közepén zavartan köszönünk egymásnak. De állj. Az emlékezés túlságosan megbonyolítja a témát, a lényeg csak annyi, hogy a Filmszemle sokat jelentett nekem, megszűnése nagy űrt hagyott maga után, őriztem róla szép emlékeket, de eltemettem és meggyászoltam.

Idén viszont hamvaiból újraéledt, én pedig hullattam a krokodilkönnyeket, mert magánéleti elfoglaltságok miatt mindössze két napra látogathattam a Corvinba, és akkor is csak nyúlfarknyira (régen képes voltam öt-hat filmet, blokkot végigülni egyhuzamban). Megrágtam hát, mire tudok néhány órát szakítani a 13 év után feltámadó Filmszemle programjaiból, mire van lehetőségem és mi érdekel egy olyan országban, ahol a művészet létállapotára minimum két narratíva létezik: az egyik szerint itt az aranykor, a másiknak meg az a véleménye, hogy a tű elakadt, és a magyar film jó ideje kenyéren és vízen senyved.

Szombat

Az egy dolog, hogy mi érdekelt és mire volt időm. Szerettem volna látni a Sünvadászatot vagy a Véletlenül írtam egy könyvet, de számomra elérhetetlen időpontban mentek. Maradt hát a délelőtt és a kora délután. Elsősorban dokumentumfilmeket és kísérleti munkákat vetítettek ebben a sávban, és mivel nagyjátékfilmeket később nézhetek streamingen vagy a tévében, a (későbbi fődíjas) Magyarázat mindenre című Reisz Gábor-filmet pedig láttam, még örültem is neki.

Az volt a mókás – illetve cseppet sem volt az –, hogy február 8-án két olyan dokumentumfilmet néztem meg, amiből az első a fentebb említett második narratívát nemhogy erősíti, egyenesen megacélozza, a második pedig nem érint aktuális honi sorskérdéseket, helyette a zene egyetemes hatalmáról, az emigrációról, a külföldi magyar diaszpórákról villant fel látleletet. Az első film bunkósbottal kimért gyomros, a második – kosztolányisan – mély sekélység.

Kaláka – a Kárpátoktól a Karib-tengerig

Kezdjük a másodikkal, nevezetesen Pigniczky Réka Kaláka – a Kárpátoktól a Karib-tengerig című másfél órás opusával, amit elsősorban azért céloztam be, mert a Kaláka zenéje tavaly, a fiam születésével visszalopózott az életembe. A zenekar idén 56 éves, már csak ezért is megérdemelt egy színvonalas, a pályaívet korrekten megrajzoló doksit, de Pigniczky emelt a téten, és a zenés-beszélő fejes formát meghaladva a kolumbiai Cartagenába „vitte” a zenekart, ahol Kányádi Sándor Románc című versét adták elő – a városban, amihez maga a költemény szól. A Kárpátoktól… mozgalmas dokumentum-road movie, ahol a régi tagok is felbukkannak Mikó Istvántól Huzella Péterig, láthatunk sok archív felvételt, Kolumbián kívül pedig megfordul a zenekar Argentínában és Erdélyben, így a film a határokon ilyen-olyan okokból kívül élő magyar közösségek életéből is megvillant valamit. Lehet, hogy a Kaláka nem formálta a politikát, de sok ezer honfitárs számára nyújtott közösséget összekovácsoló élményt, s mi ez, ha nem társadalmi szerepvállalás? Mondjuk jelenlegi életszakaszomban az is elég lett volna, ha hallom a vásznon a fiam kedvenc dalait a Faragott versikétől a Bőrönd Ödönig – még ha A pelikánt Becze Gábor szerint ebben az életkorban már nevetséges lenne elővenniük.

Fogd a kezem

A másik film, Simo Lakatos Barna Fogd a kezem-je viszont egy szörnyen felkavaró alkotás a magyar gyermekvédelem és állami gyermekgondozás siralmasnál is rettentőbb helyzetéről. A „főhős”, illetve a film ötletgazdája, Labovszky Tamara szociális szakember szélmalomharca a legelesettebbek, a gyermekotthonokban, vagy nevelőszülőknél élő állami gondozottak érdekében – nehezen emészthető darab. Szomorú megérteni, hogy olyan országban élünk, ahol az állam – a végén számszerűsítik – a legkevesebbet költi azokra, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá, sorsuk a Tamarához hasonló küldetéstudatosokon kívül csak politikai haszonszerzés miatt válhat érdekessé.

Szinte csodaszámba megy, hogy még így is szereznek a gyerekek pozitív élményeket – legalábbis ez derül ki a Tamarának küldött üzenetekből –, a végső konklúzió azonban mégiscsak az, hogy a gyermekvédelem óriási válságban van, és az egyetlen kiút, ha az egészet lerombolják, újragondolják és újraépítik. Ez pedig, ismerve a magyar állam gondolkodását, csak délibábos illúzió.

Vasárnap

A zárónapon a fél egykor kezdődő experimentális blokkot választottam. A kísérleti filmezés alaposan megdolgoztatja a nézőt, gyakran az első perctől az utolsóig komoly figyelmet követel, viszont könnyen fajulhat öntelt köldöknézegetéssé. Ezúttal szerencsére nem így történt – legalábbis nem minden esetben.

A kisfilmek közül kiemelném a Távolodó hegyek emlékezetét, melynek rendezői (Puskás Barnabás, Szathmáry Balázs) statikus vagy lassan kocsizó kamerával, állóképek csendéletté merevítésével, töredékek, szimbólumok és utalások hálójával dolgoztak költői szépségű, erősen szubjektív filmjükben. Leírható, könnyen befogadható történettel nem szolgálhatok, van helyette szuggesztív látványvilág, poétikus világvége-hangulat, és kísérlettétel az emberi elmében játszódó tudattartalmak, az emlékezés fragmentáltságának megjelenítésére. Az amatőr szereplők (Krüger Jázmin, Szabó Tamás) mellett ismert színészeket láthatunk-hallhatunk: a Nagyapát Galkó Balázs játssza, a narráció egy része Fodor Tamás érdeme. Az elmosódott, fátyolos képek, a „totál homály” vizuális szervezőelv, határhelyzetek jelölője lesz: álom és ébrenlét, élet és halál, halál és újjászületés (bardo) határsávjában, ábrándos időtlenségben, és stilizált, szakrális térben bóklászik a felvevőgép. A monokróm mixtúra összetevői a közelik, a lassú és puha mozgások, a népmesei narrációk, az ősi toposzok, az asszociációk, az archaikus kultúrák, a ritkán felbukkanó emberi beszédet pedig zajokból, zörejekből, mágikus dalokból, zenei motívumokból összeálló hangkulissza fonja körbe. Izgalmas, bár kétségtelenül rögös érzés ezen a különös senkiföldjén hipnotizált nézőként sétálgatni, reméljük, minél több emberhez eljut.

Ahogy azt is, hogy Szemle lesz – jövőre és azután is.