Előrebocsátom, nem láttam a Varga Lóránt színművéből készült, sokak által körberajongott színpadi változatot, így összehasonlítani sem tudom a két produkciót. Annak a felhívásnak is eleget kell tennem, amit a film elején feliratoztak nekünk – nem tudom, csak a sajtóvetítés résztvevőinek szólt-e, vagy minden kópián szerepel majd –, hogy ne spoilerezzük el a film történetét. Ez persze valahol evidens, másrészt nehéz úgy írni az Egykutyáról, hogy a sztoriról a lehető legkevesebbet áruljuk el.

Mi történt 10 éve?

Merthogy a filmnek két erőssége is van: az egyik a színészi játék, a másik pedig a történet, és annak csattanója. Azt nagyon gyorsan gyanítani lehet, hogy itt valami komoly gyomros készül a végére: rövid felvezető után csodás kilátással rendelkező nagypolgári lakásbelsőben találjuk magunkat, ahol egy meglehetősen autisztikusan viselkedő nő, Patika (Döbrösi Laura) főzőcskézve várakozik, feszülten és izgatottan. Csengetnek, megérkezik a másik lány, Éva (Tenki Dalma), aki meglepődik, amikor megtudja, hogy nem ő az egyedüli meghívott, aztán jön egy Honda nevű férfi (Tóth Károly), aki ijedtében majdnem menekülőre fogja, s végül belép az utolsó vendég is, Nóra (Bakonyi Alexa). Ők négyen tíz évvel korábban egyetemi szobatársak voltak, azóta sem látták egymást, és szemlátomást nem túl boldogok attól, hogy Patika, ki tudja, miért, így összetrombitálta őket.

Az okra egy ideig nem derül fény, ahogy a disznóságokra szintén várni kell egészen a film legvégéig. Addig is négy sors tárul fel a várakozásba hajszolt néző előtt: Éva a nagybetűs Anya, aki idült mosollyal az arcán kizárólag két gyerekéről, valamint spirituális csacsiságokról tereferél, Honda a pénz és a könnyű élvezetek megszállottja, Nóra a kiábrándult-cinikus-szarkasztikus, viszont roppant sikeres festőművész. Patika nehezen megfejthető lény: nemrég vesztette el az édesanyját, fordításokból él, úgy kommunikál, mint egy Asperger-szindrómás, az ember meg törheti a fejét, mégis mit akarhat a másik háromtól. Merthogy akar, és sejtjük, hogy majd a titok kipattanása hozza igazán mozgásba a film cselekményét.

Jól bejáratott csapat

Az ember tehát töri a fejét, mit akar Patika, meg egyáltalán, mit akarhatott valaha is egymástól ez a négy fiatal, akiknél különbözőbbet elképzelni sem lehet. Nyilván egy drámai helyzetbe épp az ilyen karikatúráig kiélezett, kontrasztos emberi jellemek és sorsok passzolnak leginkább, hiszen remek párbeszédekre adnak lehetőséget, melyekben egyrészt nem kevesebbet, mint az élet értelmét próbálják megfejteni, másrészt dagonyázhatnak a jobbnál jobb poénokban. Nagyon is el tudom képzelni, hogy a kis színpadi produkcióban, ahol a nézők gyakorlatilag bent ülnek a szereplők között, az ember a térdét csapkodja a hahotázástól, a film jóval kevésbé intim terében viszont kevésbé működnek a viccek. Az egymásnak feszülés annál inkább, látszik, hogy jól bejáratott csapatról van szó, a kamera előtt is sistereg a feszültség, hatnak az indulatok, áttörnek a vásznon az érzelmek. A játékidőben üresjárat nincs, az érzelmi hullámvasúton végigrángatott néző csak kapkodja a fejét, hogy kinek van igaza, kivel tud azonosulni, kit kedvel és kit utasít el teljesen – már ha akad ilyen, mert ebben a darabban tulajdonképpen mindenkit meg lehet érteni, sőt talán még szeretni is, annyira valóságszagúak és élők.

A csattanó nem kiszámítható, pedig logikus – de legyen elég ennyi, hogy eleget tegyünk az alkotók kérésének. Az Egykutyát annak érdemes megnézni, aki fogékony az emberi drámákra, a kamara jellegű filmekre, a kimagasló színészi játékra és az ütős befejezésekre. Mindegyiket megkapja.

Galériánkban hét természetfilmről olvashatsz, amiben Magyarország is helyet kap!