Az iráni film elemi ereje régóta mutatja, hogy a kultúrpolitika irányvonala és az alkotások szintje jelentősen eltérhet egymástól. A közel-keleti ország olyan rendezőket adott nekünk, mint Abbasz Kiarosztami, Dahrius Mehrjui, Mariam Shahriar, Asghar Farhadi vagy Mohammad Raszoulof. Közülük a legismertebb, Jafar Panahi maga a törhetetlen rendszerellenesség szimbóluma: sokszor letartóztatták már, hónapokig börtönben ült, és csak nemzetközi nyomásra engedték ki. A filmezéstől rég el van tiltva, mégis rendületlenül forgat, ezzel az alkotásával pedig tavaly elnyerte Cannes-ban az Arany Pálmát.

Remekmű fillérekből

A Csak egy baleset természetesen fillérekből készült, és zsúfolt, áttekinthetetlen zűrzavarban, egy diktatúrába süllyedt történelmi tájon játszódik. Háromtagú család éjjeli autókázásával kezdődik a film, a fejkendős anya, a komor tekintetű apa és a helyes kislány átlagosabbnak már nem is tűnhetne. A családfő a kivilágítatlan országúton véletlenül átgázol egy kutyán, és mivel az autó is megsérül, kénytelenek betérni egy szervízbe. A perspektívaváltással főhősváltás is történik, nem a családtagok lesznek ugyanis a film központi karakterei, hanem az ott dolgozó Vahid, aki a családfő falábának kopogásából hirtelen felismerni véli egykori kínvallatóját. Az arcát ugyan nem látta annak idején, mivel mindvégig be volt kötve a szeme, de a jellegzetes, hátborzongató hang szerinte összetéveszthetetlen. Vahid enged feltörő indulatainak, az első adandó alkalommal leüti, kocsijába gyömöszöli és kis híján élve eltemeti a férfit, az azonban az utolsó pillanatban sikeresen elbizonytalanítja, ezért Vahid a pribékkel a csomagtartójában felkeresi egykori rabtársait, hogy segítsenek azonosítani a foglyot, nehogy ártatlan ember vérét ontsa ki.

Vajon a rabságban megkínzott, testileg és pszichésen tönkretett férfi teljesen megőrült, és most véletlenszerűen választotta ki áldozatát? De még ha a felismerése helytálló is, van-e joga bosszút állni, lehet-e úgy bánni a másik emberrel, mint ahogyan ővele elbántak?

Van fény az alagút végén?

Panahi filmjében Irán zajos, sivár, megvesztegetett és szomorú ország. Arrafele nemcsak simán be lehet börtönözni, kínozni és halállal fenyegetni béremelésért tüntető embereket, de minden sarkon burjánzik a kajánul vigyorgó korrupció a biztonsági őröktől kezdve a benzinkutasokig. Ugyanakkor azonban, az összes borzalom, nyomor és kötelező álarcviselés ellenére szolidaritás, sőt humor is lakik benne. Vahid és a többiek, a megerőszakolt, gyógyszereken élő friss menyasszony, Goli, a fotós Shiva, a robbanékony Hamid egyszerű kisemberek, akik boldogulni próbáltak egy silány korban, akik sosem akartak hősök lenni, a rezsim mégis megfosztotta őket emberi méltóságuktól. A viharos tengeren az egyetlen fénypászma a kislány, a feltételezett pribék gyereke lehetne, de a kivert, kóbor, kocsikerekek alá kerülő kutyákhoz hasonlóan ebben az elnyomott világban az emberi élet is csak értéktelen vacak.

A stílus a szűkös büdzséhez és Panahi múltjához hűen minimalista, a kamera komótosan, keresetlen módon rekonstruálja a valóságot. Az elbeszélő háttérbe szorulása, szemlélődő jellege miatt olyan érzésünk támad, hogy jelen vagyunk a teheráni utcákon és testközelből kísérjük az eseményeket. A szereplők pedig: mintha nem is színészeket látnánk. Nehéz ezeket az arcokat elfelejteni, olyan telitalálat mindegyikük, és ha nem lenne az utolsó etap, ahol kendőzetlenül vágják az arcunkba az összes választ, nehezen szabadulnék a szuperlativuszoktól. De talán szükségszerű volt ez a lezárás, talán nem lehetett volna másképp, talán csak így, ilyen nyíltan kell és érdemes támadni az elnyomást. Ezt csak az olyan földről érkező tudja, ahol most is, miközben a cikket írom, éppen halomra lövik az utcán tüntető ellenzéket, és mindenkit, aki kicsit is másképp gondolja.

Galériánkban a történelem nagy zsarnokairól szóló filmekről olvashatsz!