Aki megváltoztatta a gondolkodásomat – nyugodj békében, David Lynch

Borítókép: Aki megváltoztatta a gondolkodásomat – nyugodj békében, David Lynch Forrás: imdb/David Lynch
A 78 éves korában elhunyt rendezőre – a legnagyobbra – emlékezik rajongója, Hegedűs Barbara.

Tizennégy éves voltam, és kedd esténként borzongással vegyes kíváncsisággal követtem tizenegy (!) éves húgommal a Twin Peaks epizódjait – a szüleinket nem érdekelte, úgyhogy ketten kucorogtunk a fotelban tágra nyílt szemmel, takarókba csavarva, és utána ketten nem tudtunk elaludni a félelemtől. Akkor még nem tudtam, de ez a kedd esti rítus megváltoztatta a gondolkodásomat, ahogy számos kortársamét is: a suliban együtt tárgyaltuk ki izgatottan minden szerda reggel a megmagyarázhatatlan történéseket. Sok mindennek nem tudtam nevet adni a valóságomban, amit iszonyatosnak, gonosznak, sötétnek érzékeltem, a Twin Peaks viszont valamilyen nyelven túli kulcsot adott ehhez. Lynch bevezetett a nehezen nevezhetőbe, végre láttam is, mi az, amit tükör által homályosan tudni vélek az élet rejtett működéséről. Ami eldobja a linearitást, piszkos és nyomasztó, abszurd és groteszk, földöntúli és evilágian vicces, ugyanakkor gyönyörű, és ezer helyen csillan meg benne a szeretet szikrája.

Mindenkire emlékezni fogok örökre. Az első kockákon már halott, nejlonzsákba csomagolt Laura Palmerre, aki a belső sötétség képviselője, hiába éltanuló-bálkirálynő-minden fiú álma, a flashbackekből jól látszik, hogy szemében ott fénylik a bántalmazottak szomorúsága. Cooper ügynökre, az Angyalra, aki a rothadó kisváros megváltására készül. Bobra, akinek rémisztő felbukkanására sokáig készültem minden tükörbe nézéskor, de aztán a valóságban pillantottam meg hétköznapinak tűnő férfiak és nők alakjában. És a többi szereplőre: áldozatok és gengszterek, démonok és jó szándékú lények, sebzett kamaszok és sötét lelkű felnőttek, álom- és rémálomfigurák, jósok és próféták hemzsegnek ebben a bizarr mitológiai rendszerben, amely látszólag a Földön játszódik, de mintha a transzcendenciában lebegne, valahol menny és pokol közt félúton, beavatóhelyek és labirintusok, kávék és meggyes piték misztikus zűrzavarában.

Forrás: imdb/David Lynch
David Lynch és Kyle MacLachlan.

A fura kavalkádot pedig aláfestik Angelo Badalamenti szépséges és kísérteties zenekompozíciói olyan énekesnőkkel, mint a mágikus hangú Julee Cruise. Szinte mellékessé vált ezen vizuális és auditív csodák mellett a prózai kérdés, vajon ki ölte meg Laura Palmert – de végül választ kapunk a szép szemekben fénylő szomorúságra is.

2017-ig várnunk kellett a harmadik évadra, én közben faltam Lynch szürreál-termékeit a Kék bársonytól a Mulholland Drive-ig: a Veszett a világot például legalább tízszer láttam. Óvatosan kezdtem el követni az új epizódokat, és ujjongtam. A rendező sokat újított a hangvételen, de a tipikus Lynch-ujjlenyomat, a varázslatos groteszk, az maradt. Hihetetlen, miket ki nem talál ez az ember, ámuldoztam epizódról epizódra, bizonyos jeleneteken halálra nevettem magam, máshol meglegyintett az elmúlás melankolikus előérzete. Laura Palmer végső sikolya pedig éppúgy beleragadt az emlékezetembe, mint szinte minden, ami ezzel a szerencsétlen lánnyal történt, járjunk bármely évben, bármely idősíkban, a világegyetem akármelyik pontján, vagy éppen semmikor, sehol. (A TP-időt és teret fogalmi nyelven úgysem lehet leírni, aki ismeri Lynch filmjeit, érti, miről beszélek - legfeljebb hebegünk-habogunk tibeti lámaizmusról, tiszta tudatról, vagy épp álomlogikáról, freudi mélyfúrásról, értő társadalomelemzésről - kinek mi a szakmája.)

Reménykedtem, hogy lesz negyedik évad, még akkor is, amikor tavaly aggasztó hírek érkeztek a rendező egészségi állapotáról. De hisz David Lynch nem evilági figura, gondoltam, talán nem is halandó, annyira különbözik mindentől és mindenkitől a filmes szcénában és azon túl, olyan közeli kapcsolatot ápol a transzcendenciával, a magasabb rendű létezés-törvényekkel, hogy talán még a halált is le tudja győzni.

2025. január 16-án, néhány nappal a 79. születésnapja előtt kiderült, hogy erre azért még ő sem képes. Hívő buddhista volt, szívből kívánom hát neki, hogy annak szülessen újra, amiről mindig is álmodott – a filmjeiben vagy nélkülük.

Utóhang: muszáj megosztanom a férjem kommentjét, amit Lynch-től búcsúzó posztomhoz komentelt a Facebookon: "Ne sírjatok! A Mester a múltban, a jövőben, egy párhuzamos valamiben vagy egy kockapadlós vörösfüggönyös térben összedob még nekünk pár epizódot."

Úgy legyen.

Galériánkban számos érdekességet tudhatsz meg a Twin Peaks című ikonikus sorozatról!