Nem, nem egy ketrecbe zárt szőrös cukiságot kell elképzelni, hanem egy két és fél méteres óriást, akit Harvey-nek hívnak, kalapot hord, szivarozik, remek ivócimbora, és ha valaki keresztbe tesz a barátjának, igencsak mérges lesz. A mások számára láthatatlan gigaállat az ír mitológiából érkezett, ő a „puck”, aki Shakespeare Szentivánéji álmából lehet ismerős, és aki a harmóniát jelenti a világ kaotikus viszonyai közepette.

Mary Chase darabja valamit nagyon eltalált a nézők lelkében, a Barátom, Harvey világszerte csúcsokat döntögetett, és a mai napig az egyik legtöbbet játszott komédia. Ez a frenetikus siker nem megmagyarázhatatlan csoda, az embereknek nehezebb időkben úgy kellenek a barátságról, összetartozásról, optimizmusról szóló melegszívű történetek, mint egy falat kenyér. Chase műve 1944-ben, a világháború vége felé jelent meg, ma pedig a Covid és az ukrán háború sújtotta társadalom alapvető lelki tápláléka, hogy jót nevethessen valamin, és közben el is érzékenyüljön.

A pszichésen labilis, alkoholista, mégis kedves, érzelmes és udvarias Elwood P. Dowd-t valaha biztosan érhette valami szörnyűség – erről az előadásban mindössze egy párás szemű távolba nézés és néhány szó tanúskodik, bővebb magyarázatot nem kapunk rá. Mindenesetre nem hagyja, hogy bedarálja őt az elidegenedett társadalom, a képzelt nyúllal sajátságos mikrovilágot alakít ki magának. Vele járja macskaköves útját, vele mászkál kocsmáról kocsmára, kikéri a véleményét vitás helyzetekben, és természetesen bemutatná boldog-boldogtalannak, beleértve az őt megvizsgáló pszichiátert is. Merthogy a nővére, Veta szegény Elwoodot mielőbb intézetbe záratná, hátha ott kigyógyítják végre a bolondériájából. Elwood karizmája azonban mindenkit levesz a lábáról, s mire az előadás véget ér, a néző is elbizonytalanodik, hogy Harvey vajon tényleg a fantázia szülötte-e, hogy ki az őrült és ki a normális ebben a történetben, s tulajdonképpen kinek lenne a legnagyobb szüksége a tapsifüles-Puck segítségére.

Ha már nyúlmotívum, logikus, hogy eszünkbe jut Richard Kelly kultuszfilmje, a Barátom, Harvey azonban nem a Donnie Darko. A szüzsé alapján akár maró szatírát is várhatunk – enyhe pszichiátriaellenes hangulat, lapos nagypolgári család, kiüresedett rokoni kapcsolatok, életunt orvosok, erőszakos szakápolók árnyékolják Elwood – és Harvey – univerzumát. De a történet nem súlyosodik el, nem igazán indul sem az abszurd, sem a groteszk irányába, hanem megmarad a dilis komédia biztonságosabb regiszterében. A tanulság pofonegyszerű, az előadás egyensúlya, érzelmi töltete, tempója viszonylag egyenletes, és a poénok időzítése is működik – tulajdonképpen ezeken múlik az egész felépítmény sikere. A rendező, Valló Péter nagyon ügyesen, a kabarétréfák mesterszintjén játszogat a szálakkal, azaz hogy ki, hogyan és milyen körülmények között láthatja Harvey-t, ez a trükk talán csak a zárlat környékén lesz már kicsit fárasztó, amikor a sokáig jól működő poénvariációk kísérteties hasonlósággal kezdenek ismétlődni.

A színészeknek nem okoz túl nagy gondot, hogy a figurákat végigvigyék az előadáson. Említettük a remekül méretezett poénokat, ebben a bravúrban Rudolf Péternek oroszlánrésze van.

Balázsovits Edit játssza Vetát, extremitásig felfokozott játékstílusa nekem kicsit sok volt, a többiek korrekt komédiázó képességgel és kedvvel teszik hozzá a magukét az előadás összképéhez. Még Kőszegi Ákost emelném ki, aki a főorvost játssza: a színész alakítása egyszerre esendő és fenyegető, a hatalmat képviseli, de azt is képes megmutatni, milyen fokú magány, mennyi félelem és szorongás munkálhat egy ilyen romboló személyiség tudattalanjában.

Persze, mint mondottam, itt semmit nem kell véresen komolyan venni. A Barátom, Harvey majdnem-felhőtlen vígjáték, ami ugyan számos nyugtalanító elemet tartalmaz, összességében azonban nem akar mást, mint két önfeledt órára kiszakítani abból a társadalomból, ahonnan a legtöbbünknek nem ad eltávot egy elképzelt barát.

Nézd meg, milyen előadásokat nézel szeptembertől!