A 30 éves Blandine (Blandine Madec remek alakítása) egyedül utazik el a párizsi olimpiára, miután szakított az élettársával. Korábban csak egyszer járt itt, még gyerekkorában vitte el csak felszínesen ismert, nemrég elhunyt édesapja. Az úszásra érvényes jegye ellenére, termetes hátizsákja miatt nem engedik be, a zsúfolt motelből kora miatt kirúgják, ezért féltestvérét, a tíz éve nem látott Julie-t (India Hair) látogatja meg, aki komolyabb sérelmeket táplál a közös apával szemben – a temetésre se ment el -, és meglehetősen viharos viszonyt ápol saját gyereke édesapjával is. Blandine vigyáz kicsit a kiskamasz lányra, kivetítőn nézi a versenyszámokat, véletlenül olimpiaellenes tüntetésekbe keveredik, megismerkedik egy villanyszerelővel, éjjel végre látja az úszómedencét, kószál a sötét francia fővárosban, és így tovább, majd végül hazautazik.

Így, ilyen apró életképekből épül fel ez a finom tollú, halk és érzékeny film, ami idén elnyerte a Berlinare legjobb elsőfilmnek járó díját. Abszolút megérdemelten. Rég láttam ennyire szubtilis, empatikus portrét egy vérbeli különcről, akiről nehezen lehet eldönteni, hogy valóban egyedül akar lenni, vagy csak rendkívül ügyes önátverésben – mindkettőre kapunk jeleket, de egyik verziót sem rágják a szánkba. Blandine mindig egyedül van a vásznon, akkor is, ha ül mellette valaki: távolba vesző tekintete, kedves mosolya, zárkózott szorongása minden helyzetben zárvánnyá teszi. Őt nem keresik se telefonon, se levélben - vagy legalábbis nem látjuk -, jellemzően kihasználják, kapcsolódási kísérletei félszegek, mintha egy üvegbúrán átnyúlva szeretné megérinteni a világot.

De ne véljük, hogy gyáva vagy a valósággal szemben teljesen védtelen lenne, erről a rendőrségen zajló, keserűen kacagtató kis jelenet gondoskodik. Blandine egyszerűen jószívű, de elveszett ember, aki szeretne megfelelni (például azt hazudja a lakásban Tinderrandit bonyolító féltestvérének, hogy egy barátjával van, mivel érzékeli, hogy a magányos éjszakai séta sokak szemében szánalmas), de kénytelen szembesülni vele, hogy nem fog. Mint oly sokan mások.

Az Egy nyár Párizsban azt sugallja, valójában nem a lánnyal van a baj, hanem a világgal, legalábbis a nagyvárosi, elidegenedett, stresszes léttel, ami nem sokat törődik egy vidéki virágszál sorsával. Mindezt azonban nem teátrális, drámai formában tálalják, hanem fanyar, de könnyed vállvonással: ez van. Egy kívülálló mit tehet? Örül neki, hogy itt lehet, de annak még jobban, amikor a társadalom vad hullámzásai után az óceán nem kevésbé szilaj, mégis otthonos hullámaiban megpihenhet.

Mindezt a melankolikusan megrendítő koktélt a rendező csipet társadalomkritikával is megfűszerezi. Mint emlékezhetünk, a tavalyi olimpia sok tiltakozást szült, a Szajnában való úszás a katasztrofális vízminőség miatt hiúsult meg – és emiatt füstbe ment a film egyik tervezett jelenete is, ahol a forgatásba bevont úszónő, Béryl Gastaldello, a hős kedvenc sportolója szerepelt volna, de a változás miatt át kellett írni a forgatókönyvet. Mindegy is, ez csak bulvár. A lényeg: egy helyütt a hatóság által tévesen zaklatott Blandine a maga szelíd, mégis határozott módján kifejti, hogy a rendőrségnek nem őt és az olimpia ellen tiltakozókat kéne csesztetnie, hanem valódi problémákkal kellene foglalkozni. Ezt akár Magyarországon is mondhatta volna ugyebár. „Rengeteg energiába kerül, hogy tiszteletben tartsuk a törvényt.” – sérelmezi egy helyütt, és mennyire igaza van.

Galériánkban 10 ikonikus csókjelenetet láthatsz a filmtörténelemből!