– Háziorvosként, természetgyógyászként is dolgozol. Mindig tudtad, hogy egyszer majd írói pályára is lépsz, vagy mikor érett meg a gondolat?

– Nem tudtam, bár ennyi recept megírása után sejtettem, hogy valami ilyen út is szóba jöhet. A viccet félretéve, kedvenceim a minimalizált versek, amelyek távol állnak a Kávémonológoktól, de nem is baj. Egy nő arról ismerszik meg, hogy tudja követni saját magát. És higgyétek el, ez sokszor nem is könnyű.

– Milyen hatással van rád a többi szakmád? Ihletforrásként tekintesz rájuk, vagy teljesen különválasztod az irodalomtól?

– Egy ember egy ember. Sokszor a rendelőben történt dolgok írásra inspirálnak, az írás pedig rendelésre. Nem ismerek olyan embereket, akik a monotonitást szeretnék. Ezzel teszem a hétköznapjaimat változatossá.

– A Kávémonológok mennyire táplálkozik saját élményből? Volt-e irodalmi vagy személyes mintád a megírásakor?

– Minták vannak, egy-egy foszlány egy-egy sorosból, egy-egy emberből és persze vannak személyes élmények is. Hiszen mind hatunk egymásra.

– A kávé mint ital, a kávézás mint rítus mennyiben szimbólum, vagy valaminek a metaforája a könyvben? Mi hozzá a valóságos viszonyulásod?

– A reggeli kávéééé… rítus. Annak meg van a maga módja, varázsa, szerepe. A csend, ami körül vesz, ami körbeölel, mint egy szerető, egy finom illat, és kilépni a valóságból, hogy mész, sodródsz bele, az ébredéssel egyre inkább a realitásba, a jelenbe.

– Beleolvasva a szövegekbe, van egyfajta lírai, meditatív, lebegő hatása az egésznek. Ez tudatos és gondosan szerkesztett volt nyelvileg-tipográfiailag, vagy inkább ösztönösen írsz?

– Ez olyan, ahogyan egy nő beszél, gondolkodik… kíváncsi vagyok, melyik férfi tudja követni az ötödik mondatot.

– Ez a gondolatfolyam kicsit olyan (is), mint egy pszichoterápia. Érdeklődsz a pszichológia, a lélek gyógyítása (vagy inkább segítése), a lelki alámerülés iránt?

– Ha nem merülünk alá, nem, hogy a felszínen nem leszünk, de se alá, se fölé, azaz egy sík. Csak lefelé merülve lehet felfelé szállni.

– Az ajánlóban kicsit rejtélyesen említed a két nagymamádat. Mit jelent, hogy egyikük megtanított szeretni, a másikat pedig megtanultad szeretni?

– Ez valóban személyes téma, és úgy látom, ezzel neked is dolgod van. Ahogy idősödünk, a dacos gyerekénünk kopik el, jó esetben. Nincs már az, hogy mit nem kaptam meg, az erősödik, hogy mit kaptam. Én ezt. És te?

– Mit gondolsz, hogyan fogadják az olvasók a könyvet? Vannak már visszajelzések?

– A legszebb az, amikor azt hallom, hogy doktornő, tudom, hogy nem az én történetem, de a sajátomat hallom vissza. Ez az értelme a művészetnek. Ha ez művészet.

– Számíthatunk újabb szépirodalmi igényű kötetre a jövőben?

– Szeretném. Van egy Budapest felett mindig kék az ég című novelláskötetem, de ahhoz el kell múlni fölülem a viharnak. Mert ugyan csak esőben lehet írni, mert a napsütés megöli a betűt, de a zivatar szétmossa a mondanivalót és nem állnak össze mondatokká a szavak. Remélem, a szélcsend ideje is eljön.

Galériánkban nem hétköznapi kávékülönlegességet mutatunk!