Az indiai Smita (Mia Maelzer) pária, tehát jogfosztott, kaszton kívüli asszony férjjel, gyerekkel, latrinatisztítói munkával. Lányának jobb sorsot szánna önmagánál, de hiába éri el, hogy felvegyék az iskolába, a tanár brutális bánásmódja miatt más megoldást kell keresnie. Dacolva hagyományokkal és életveszéllyel megszökik a tanyáról, hogy lányával együtt kutassa a kiutat a megváltoztathatatlannak tűnő élethelyzetből.

Giulia (Fotini Peluso) Szicíliában él és apja parókakészítő családi vállalkozásában, igazi hajakkal dolgozik. Mikor a férfi kómába esik, magára marad a munkával, a nagycsaláddal, a műhely dolgozóival, és azzal is szembesül, hogy rettenetes adósságaik halmozódtak fel. A sors azonban összeboronálja őt egy indiai férfival, közösen pedig megtalálhatják az üdvözítő megoldást.

Sarah (Kim Raver) sikeres és elfoglalt kanadai ügyvédnő, egyedül nevel három gyereket, mellette pedig óriási erőbedobással dolgozik. A sok hajtásnak épp meglenne az eredménye előléptetés formájában, amikor kicsúszik a lába alól a talaj: kiderül, hogy agresszív mellrákban szenved.

A mozaikos cselekmény három szála eleinte hosszabb szekvenciákban váltogatja egymást, amik a végkifejlethez közeledve lerövidülnek, bár a komótos tempót jelentősen nem gyorsítják fel. A film felütése hasonlít a 2002-es remek Az órák című film legelejéhez (különbség, hogy idősíkváltás itt nincsen): a három nő felébred egy reggel, ki nyomortanyán, ki luxusbirodalomban, ki a kettő között, és nekivág egy újabb napnak, ahol váratlanul gellert kap az élete.

A spirituális jelentőséggel bíró kapcsolódásokat és a „minden mindennel összefügg” tételét elismétlő, de a New Age-húrokat azért módjával pengető film elsősorban azt hivatott bemutatni, hogy kellő bátorsággal és elszántsággal minden sikerülhet. Ez a mű kötőszövetét jelentő, falvédőbölcsesség-szerű állítás többször is zavarba ejtett: nagy talány például, hogy egy érinthetetlen valóban kikeveredhet-e afféle zárt és rigid társadalomból, ami az indiai kasztrendszert jellemzi, sőt az is keltett némi kellemetlen szájízt, ahogy az indiai és az olasz szálat végül összefonják (ez a költői szépségűnek szánt párhuzam nem kizsákmányolás-e végeredményben, kekeckedik bennem a kérges szívű kritikus). A hajfonat időnként okoz kellemetlen nézői perceket, például a fent említett összefüggés-teremtés miatt (spoiler lenne, nem fejtjük ki pontosabban), a rejtélyesnek szánt kapcsolódás a cselekményszálak között könnyen és gyorsan kitalálható, de gyakoriak a kimódolt, elszépelgett, klisében hempergő pillanatok is, amelyeket többnyire premier plánokkal és érzelmes zongorafutamokkal támogatnak meg.

Az viszont tagadhatatlan, hogy A hajfonat a maga nemében hatásos és hatékony film, összélménynek kellemes és behúzó, hisz ki ne szeretne olyan női sorsokban megmerítkezni, amelyek a kitartás diadalát hirdetik, és nyomokban azért hitelességet is tartalmaznak. Ezt pedig elsősorban a színészeknek köszönhetjük: a három különböző korú, nem csak hajkoronája miatt gyönyörű színésznő szerencsére tehetséges is.

Galériánkban Oscar-díjas filmekről olvashatsz, amik a mi szívünkhöz igen közel állnak!