2010 nyarán találkoztam először Taylor Swifttel – na nem személyesen, hanem az arcával, egy angol rajongója pólóján virított a fényképe. Cipruson dolgoztam animátorként, és ahogy szóba elegyedtem a lánnyal, mesélt róla, mennyire szereti Taylor zenéjét. Akkor még csak két albuma jött ki, mindkettő country stílusban, ami eléggé messze állt az akkori ízlésemtől (a hip-hop és r&b zenékért voltam oda), így az udvarias társalgás után lapoztam is gondolatban. Akkor még nem gondoltam volna, hogy pár év múlva cikkeket fogok írni róla egy női magazinnak, mert világsztár lesz belőle, és miután átevez a popzene vizeire, én is gyakran hallgatom majd. A 2014-es 1989 című albuma már elég gyakran szólt a fülemben, és az azt követő Reputation azóta is a kedvencem, ám swiftie csak majdnem egy évtizeddel később lettem.

Bár nincs hivatalos státuszleírás, swifite-nek az én definícióm szerint az számít, aki nemcsak szereti Taylort és a zenéjét, de ismeri a dalszövegeket és azok háttértörténeteit, a turnén zenélő bandatagok és a háttértáncosok neveit, követi az interjúkat, az easter egg utalásokat, vagyis elmerül abban az univerzumban, amit az énekesnő lassan 20 éve tudatosan és remek érzékkel épít maga köré. Én 2023-ban ugrottam fejest ebbe a világba, az Eras Tour turnéja és az akörül kialakult hype teljesen beszippantott. Valószínűleg az időzítés is sokat számított, a babázós éveim után éppen kezdett újra nyitni az agyam másra is, mint hogyan küzdjük le a szoptatás, altatás, hozzátáplálás, intézménybe szoktatás nehézségeit. Ehhez még hozzátett persze a Meta algoritmusa is, ami az első néhány belájkolt poszt és videó után szorgalmasan dobálta fel a végtelen mennyiségű swiftie-tartalmat. Azóta is hálás vagyok egyébként, hogy a szarkasztikus anyukás posztok mellett ilyenekkel van tele a feedem, nem hazug politikai kampányokkal és lelombozó hírekkel.

Nem rajongani ciki, hanem emiatt cikizni

Akkor figyeltem fel rá, hogy nemcsak Taylort, hanem a rajongóit is sokan cikizik előszeretettel. Az énekesnőt legfőképpen azért, mert „csak az exeiről és szerelmi csalódásairól ír dalokat, amik különben is gagyik”, a swiftie-ket meg azért, mert „gyerekesek, elvakultak és utálják a férfiakat”. Előbbit nekem nem is kell megcáfolnom, többen elemezték már a teljes diszkográfiáját, és kiderült, hogy a dalainak csak kb. 35 százaléka szól szakításról. A zenetörténelemben pedig egyedül ő büszkélkedhet 4 legjobb albumnak járó Grammy-díjjal (és 10 másikkal), és valószínűleg az sem véletlen, hogy Fazekas Gergely elismert zenetörténész is büszke swiftie-nek vallja magát, sőt rendszeresen előadásokat szentel Swift munkásságának. Sorolhatnám még a szakmai érdemeit, de akkor leégne a billentyűzetem, és most inkább a rajongókra koncentrálnék, illetve arra a nemi kettősségre, ami ezen a téren is megnyilvánul a társadalmunkban.

Azzal kapcsolatban ugyanis nem igazán szokták cikizni a férfiakat, hogy 30-an túl is eljárnak kedvenc rock zenekaruk koncertjére, ahogy azért sem, ha a fiukat már ovisként kiviszik focimeccsre szurkolni, vagy Star Wars-rajongóként újszülött babájukat beöltöztetik Baby Yodának. Azon sem akad fel senki, ha az apukás baráti társaság a kimenős hétvégéjén kiröppen Spanyolországba, hogy élőben nézze meg a Real Madrid meccsét. Ezzel szemben rengeteg olyan megjegyzést olvastam az elmúlt években a 30 feletti swiftie-knek szánva, mint „ideje volna felnőni”, „a lányod sem lesz normális, ha azt látja tőled, hogy anyaként koncertre jársz és hangosan énekelsz az autóban”. Ilyenkor mondjuk nem tudom, mi frusztrálja jobban a beszólogatót: az, ha valaki felnőttként szereti Taylort, vagy ha egy 30 feletti anya jól érzi magát. Mindig szomorúan csóváltam a fejem, ha a koncertre készülő swiftie-ket cikiző posztokat láttam, miközben egy focimeccsre igyekvő szurkolónak sosem szólnának be azért, mert a csapata mezét viseli, kezében ott a klub sálja, esetleg még az arcára vagy kezére is írt valamit. Erre idézném Taylor szavait:„The worst kind of person is someone who makes you feel bad, dumb, or stupid for being excited about something” vagyis magyarul „A lehető legrosszabb személy az, aki azt érezteti veled, hogy rossz, ostoba vagy buta vagy csak azért, mert lelkesedsz valamiért.”

Paraszociális kapcsolatból valódi kapcsolódások

A rajongáshoz mostanában sokszor kapcsolják a paraszociális kifejezést: bár a terminust 1956-ban vezette be két szociológus, az utóbbi években terjedt el a köztudatban (amiben nagy szerepe volt Swiftnek), idén pedig a Cambridge Szótár az év szavának választotta. A paraszociális kapcsolat alatt olyan egyoldalú viszonyt értünk, amelyben a médiafogyasztó (rajongó) úgy érzi, jó barátja az általa imádott médiaszereplő, aki viszont őt személyesen nem ismeri. Taylorral szemben fel is szokták hozni vádként, hogy közvetlen viselkedésével rá is erősít(ett) erre a jelenségre, hogy „magához láncolja a fanjait”. Valóban különleges viszonyt ápol a rajongótáborával, mert például évekig szokása volt, hogy albumjai előtt titkos listening partikat szervezett néhány szerencsés kiválasztottnak az otthonában, vagy karácsony előtt a „swiftmas” keretében ajándékot vitt a nehezebb helyzetű swiftie-knek, ahogy bullying áldozatául esett fanjainak is írt vigasztaló, bátorító leveleket, korábbi turnéi állomásain pedig néhány rajongót kiválasztott a tömegből, akik találkozhattak vele személyesen a show után. Ezek után nem is csoda, hogy mikor augusztus végén bejelentette az eljegyzését szerelmével, Travis Kelce amerikaifutball-játékossal, rengeteg rajongóból olyan érzést váltott ki, mintha a legjobb barátnője menne férjhez.

Nehéz a színfalak mögé látni, hogy hol ér véget Swift őszinte közvetlensége és hol kezdődik a dollármilliárdokat termelői médiagépezet, az viszont biztos, hogy a swiftie közösségben a paraszociális mellett nagyon erősen jelen van a valódi kapcsolódás is, és ez legalább annyira meg tudja fogni az embert, mint Taylor zseniális dalszövegei. Nemcsak arról van szó, hogy barátságkarkötőt fűzünk és cserélgetünk, vagy hajnalban online csevegve hallgatjuk közösen a legújabb albumot. Nem egyszer láttam már, hogy egy swiftie Facebook-csoportban gyűjtést szerveztek egy bajba jutott tagnak. Amikor pedig tavaly a bécsi koncerteket terrortámadás veszélye miatt lemondták, az egész város együtt érzett a százötvenezer csalódott rajongóval. Én is mentem volna az egyik show-ra a legnagyobb lányommal (erről itt olvasható a cikkem) – mert időközben a gyerekeim is fanok lettek, és ez egyébként nagyon klassz anya-lánya kapcsolódást jelent az életünkben, ahogy sok más swiftie anyukánál is látom az online térben. Mondanom sem kell, mennyire szomorúak voltunk, hogy elmarad a várva-várt koncert, de a bécsi swiftie utcabál is óriási élmény volt.

Azóta pedig már más Taylor-bulin is megtapasztaltuk, hogy mennyire inkluzív és támogató közösségről van szó. Itt mindegy, hogy kinek milyen a bőrszíne, hogy fiú vagy lány (mert sok férfi, illetve fiú rajongója is van), hány éves, honnan jött, ismeri-e az összes dalszöveget vagy csak egy-két kedvencet, jelmezben van-e vagy sima ruhában. Látom, hogy a gyerekeim nemcsak a zenét és a karkötőfűzést tanulják, hanem az elfogadást is, ami nagyon fontos a mai világban, amikor mindenhonnan ömlik ránk az egymás elleni harc és uszítás. Érdekes ellentét egyébként, hogy amikor Taylor szerelmének drukkolva elment a Super Bowl-ra, a többnyire férfiakból álló közönség kifütyülte, amikor viszont Travis vendégszerepelt az Eras Tour londoni koncertjén, hatalmas üdvrivalgás köszöntötte. Vajon melyik viselkedés a cikibb? Haters gonna hate, ahogy énekelte Taylor... Mi swiftie-k pedig ma este felvesszük a legcsillogóbb outfitünket, hogy megnézzük az Eras Tour utolsó állomásán készült koncertfelvételt, és megmutatom a lányaimnak, hogy lelkesedni valamiért kortól függetlenül menő.

A rajongásnak persze van már egy elvakult szintje, amikor a fanok szó szerint bármit megadnának, hogy kicsit is közelebb érezzék magukat az imádott sztárhoz: