Vannak rendezők, akik minden filmjükben nagyon hasonló történetet mesélnek el. Az Árva – leegyszerűsítve persze – tulajdonképpen a Saul fia újrajátszása az ötvenes évek omladozó világában: mind a keresés-kutatás motívuma, mind a hiányra (ezúttal az apáéra) fókuszálás, mind az ösztönök vezérelte, megszállott főszereplő másokat halálos veszedelembe sodró impulzivitása rokonítja az Oscar-díjas előddel. A rendező a szubverzív filmnyelvet ezúttal valamivel hagyományosabbra cserélte (legalábbis a Saul képi világához mérten), ugyanakkor az Árva is markánsan személyes vízió lett: nem titok, hogy Nemes családtörténetének egyik epizódjáról van szó, melyben érintettek a nagyszülők, és érintett saját édesapja, a szintén filmrendező Jeles András is.

Azt azért el kell mondanom, hogy az Árvában a Saulnál jóval egyszerűbb feladat történetként dekódolni az eseményeket, és menet közben nem is morzsolódik úgy fel az elmondás lehetősége, mint ott. A film sztorija egész könnyen elmesélhető: adott egy zsidó kisfiú, Hirsch Andor (Barabás Bojtorján), aki a második világháborút egy árvaházban vészelte át, csak négyévesen kerül vissza az édesanyjához. 1957-ben, a forradalom után egy évvel Andor 12 éves, Budapesten él, és még mindig várja haza az édesapját, akiről anyja, Klára (Waskovics Andrea) könnyes szemmel, szuperlatívuszokban beszél. Aztán egyszeriben beállít hozzájuk egy nagydarab, félig kopasz vidéki hentes, Berend (Grégory Gadebois). A férfi Klárát bújtatta a vészkorszakban, és azt meri állítani, ő Andor valódi édesapja. A kisfiú teljes kétségbeesése és heves tagadása egyre ijesztőbb helyzeteket eredményez, mígnem a valóság és az álmok között feszülő ellentét, a harag és a fájdalom kombinációja tragédiába torkollik – de hogy ez kiket és milyen formában érint, természetesen nem áruljuk el.

Az Árva látlelet a gyerekkor és a kamaszkor határhelyzetéről, lehangoló felnövéstörténet egy mocskos korban, és talán nem túlzok, ha úgy vélem, igazi műalkotásnak mondható. Bár a filmes elbeszélésmód a korábbi dolgozatoknál konvencionálisabb – de nem kevésbé művészi –, a történet pedig lineáris és könnyebben követhető, a sokrétű jelentéshálóról, a többértelműségről, a vizuális erőről és a nehezen megválaszolható kérdésekről ezúttal sem mond le a rendező.

Miért épp egy morgó-szuszogó-nyöszörgő kazán mellett állva beszél Andor a fejében lakozó, elképzelt apához? Előbb bele kéne törődnie a sorsába, még mielőtt bajba sodor másokat, vagy nincs más út számára? A kieső évek miatt lett ennyire ambivalens az anyjával való kapcsolata, vagy ennek jellembeli és egyéb komplex okai is vannak? A hazugság minden körülmények között rossz, vagy bizonyos esetekben csak így menthetjük át legbelsőnket embertelen korokon, és egy olyan történelmi tájon, ahol egymás sarkát tapossák a diktatúrák? Mekkora ára lesz a keserű valósággal való szembenézésnek Andor lelkében, dönthetne-e másként Klára, vagy egy másik választás az öngyilkossággal lenne egyenlő? És beleláthatjuk-e az események sorozatába a mát, aktuális lehet-e mindaz, ami a vásznon történik?

Mint minden remekmű esetében, itt se is várjunk fóliába csomagolt válaszokat, nekünk kell azokat megszülnünk, a mélyrétegekben, értelmezési tartományokban jócskán rejtőznek titkok. A stáb kiemelkedő: jó példa az egymást folyamatosan és kölcsönösen erősítő filmrendező – operatőr-kapcsolatra Nemes Jeles és Erdély Mátyás szinergiája – becsüljük meg. A kamera kevésbé tapad egy személyre, mint ahogy a Saulban vagy a Napszálltában láthattuk: bár főként Andor szemszögéből látjuk a szűk levegőjű ötvenes éveket, a többi szereplő, mindenekelőtt Klára és Berend szintén releváns, saját jogú karakterek. A szereplőválogatás fantasztikus (Zabezsinszkij Éva casting director munkája ismét), olyan arcok is emlékezetesek maradnak, mint például a felvillanó Epres Attila az Andrássy út 60-ban, vagy Andor jóbarátja, Sári (Szabó Elíz), aki anyjával közösen 56-os forradalmár bátyját, Tamást rejtegeti egy pincében, és olyan tekintete és arckifejezése van, mint egy sokat látott öregasszonynak. Külön nyomasztó, ahogy a film megmutatja, hogyan kellett a gyerekeknek ezekben a szörnyű időkben rettenetes terheket cipelniük, sőt megoldaniuk, hogyan veszti totálisan értelmét a körbepárnázott mában oly divatossá vált parentifikáció kifejezés, ha csak hetven évvel korábbra helyezzük.

Földbe döngölő élmény volt számomra a film, napokig nem tudtam szabadulni a hatása alól. A család fizikai túlélése mellett csak haloványan bízhatok benne, hogy Andorék számára megmarad valami az ember szelleméből: de lehet, hogy ebben a keserű univerzumban ez eleve lehetetlen.

Galériánkban olyan filmekről olvashatsz, amik híres írókról/költőkről szólnak!