A legtöbben valószínűleg ábrándoztunk már arról – vagy legalábbis valami hasonlóról –, mint amivel ez a vígjáték az alaphelyzetben meglep bennünket. Engem személy szerint legalább ötvenszer elfogott a vad vágy, hogy visszarepüljek egy okostelefon előtti korba, vagy legalábbis teljesen kipucolt aggyal vághassam a sarokba az átkozott kis készüléket minimum egy hétre úgy, hogy eszembe se jusson a létezése. Mert digitális detox ide vagy oda, kikapcsolás esetén is az agyunkba fészkeli magát az állandó kérdés, hogy hányan, hogyan és mit írtak nekünk mailben, közösségi oldalakon, na és hányan hívtak fel sürgős teendőkkel, kérdésekkel, programokkal, amíg mi távol voltunk a való világban. Hány és hány értelmes dolgot tudna az emberiség létrehozni, ha mentálisan is megszabadulhatna ettől az ördöngős masinától!

Nos, ezt a korunkra annyira jellemző vágyat igyekszik valósággá változtatni a híres író, Pierre Chozène (Denis Podalydès). Szeretne ugyanis háborítatlanul dolgozni új regényén anélkül, hogy folyvást a telefonján szólna az amúgy is elképesztően idegesítő csengőhang, valami hetvenes évekbeli francia sláger, de neki nem elég annyi, hogy kikapcsolja, mert este úgyis csak ömlenének rá a napközben elmulasztott üzenetek. Mit tesz tehát? Felveszi a kapcsolatot Baptiste-val (Salif Cissé), aki zseniálisan utánozza mások hangját, de egyelőre biztosítási ügynökként robotol, és felajánl neki egy rakás pénzt azért, hogy helyettesítse őt néhány hétre, legfeljebb egy hónapra – azaz adja ki magát Pierre-nek a telefonban. A férfi rövid habozás után elvállalja a munkát, és onnantól kezdve neki kell naponta megküzdenie Pierre exfeleségével, lányával, kiadójával és barátaival, miközben azért jó néhány dolgot gatyába ráz valaki másnak az életében (és egy idő után szerencsére a sajátjában is).

A más bőrében való tetszelgés nem új ötlet a komédia zsánere számára, említhetjük például a nagy és szintén francia klasszikust, Cyrano de Bergeracot. Itt persze markáns a különbözőség, hiszen Baptiste nem a szerelemért, hanem a pénz démonáért vállalja el a különös feladatot (ami nem azt jelenti, hogy megúsznánk a filmben a szerelmi szálat): abban azonban hasonlít hozzá, hogy egy gyávább, önmagát nehezen vállaló ember bízik meg egy nálánál jóval különb, mégis jelentős társadalmi hátrányt elszenvedő társában.

A Rejtélyes hívások persze nem kisrealista mű, hanem szívmelengető vígjáték, melynek során nagyjából helyrebillen a naiv igazságosság tengelye, azon azonban érdemes elgondolkodni, mi mindent megtennénk azért, hogy a) békén hagyjanak minket végre, és kiléphessünk kicsit a saját életünkből b) kockára tegyük az őszinteségünket és a lelki békénket a pénzért cserébe.

A színészek egyébként kiváló casting végeredményei, kivált a Baptiste-t játszó Salif Cissét emelném ki, akinek ez volt az első filmfőszerepe: nyugodt, szimpatikus, mégis határozottan vibráló kisugárzása talán a legemlékezetesebbé teszi ebben a nem túlsúlyos, de azért kellemes másfél órát ígérő komédiában.

Galériánkból megtudod, mi a kedvenc filmed a csillagjegyed alapján!