Vannak ezek a gyerekek, akik úgy tűnnek, hogy a gyerekszobában rajcsúroznak, aztán kiderül, hogy csak ül egy helyben és üvöltő röhögéssel gyűjti a “koinokat”, meg a “hápét”, aztán fut, aztán egy csákánnyal szétüt valami izét, aztán fut, utána meg “szvájpörrel hedsottolja” Gordixen6345-öt.

Hát, valahogy így.

A videójátékok lényege köztudottan az, hogy

• valaki lehetőleg valami menő féldroid kinézettel látszólag céltalanul futkosson valahol,
• üssön szét valamiket,
• ha megtalálja valahol, akkor szedjen össze mindenféle valamicsodákat, amiket valamikor talán valahogy használni tud,
• közben lefut a játékidő, ami érthetetlen okból meghosszabbodik,
• és ha van elég hápéd, akkor úgy halsz meg, hogy nem is, mert minden további nélkül újraéledsz és folytatod.

És ez bármeddig.

Aztán van az Ori.

Ori egyszer csak beesett a játékajánlatba, és letöltődött (valahol még én olvastam róla, hogy jó, de nem játszóként csak ajánlani tudtam a kiskorúaknak, hogy próbálják ki).

Olyan, mintha egy (az alakok miatt leginkább japán) rajzfilmet néznénk, csodálatos sztorival, fantasztikus zenével, és valami varázslattal.

Erre a varázslatra pár nap alatt ébredtünk rá. A szobában két kiskorú játszotta a maga játékát, időnként hívtak minket, hogy ezt nézzük/hallgassuk meg, mert mennyire jó már. Alapvetően csendben ültek, koncentráltak (mert a szépségei mellett igencsak nehéznek mondták), és kommunikáltak.

Hogy mi a játék édes-bús sztorija? Ez az Ori and the Blind Forest folytatása, a helyszín Nibel csodás erdeje, ahol megszületik Ku, a szárnyaszegett kis bagoly(szerű nagyszeműcukorborsó). Ori, a világító kis macskamedvecukimazsola egy madártollból műszárnyat készít a barátjának, így az végre nagy vágyát beteljesítve repülhet. Ku és a hátán Ori útra kellnek felfedezni a világukat. Egy viharban Ku szárnya ismét megsérül (elvesztik a szárnyprotézist), és elszakadnak egymástól. Orinak meg kell keresnie a kis haverját mindenféle mocsarakon, mérgezett vizeken, sötétségen, trutyin át. Közben a kis szellemcukipocoktojás szinte határtalanul fejlődik/fejleszthető a fénylándzsás harcistentől a falonfelfutó triplaszaltós tűzbombáig, legyőzi a sötét szörnyeket, így a feladat a barátmentésből a világuk megmentésévé alakul.

Érdemes bekapcsolni a magyar feliratot, mert a történetben és az átvezetőkben a szereplők (csomó muki, meg ilyesféle miegyéb) halandzsaszerű hümmögései segítségével mélyebb részleteiben ismerhető meg a sztori.

Játszani nem túl könnyű, folyamatosan figyelni, gondolkodni kell. Az egyre ügyesebb és bonyolultabb ugrások után a csúcs a főellenségek (óriáspók, óriásfarkas, óriáskőholló, óriásbármi) elleni harc, vagy menekülés. Egyes helyeken a továbbjutás olyan dolgokon múlik például, hogy nagyobb tábortűz felett emelkedő meleg levegő emeli fel Orit.

A feladatok visznek előre (és kicsit vissza is, ahogy a mellékküldetésekkel jobbá tehetjük az ott élők világát), helyenként pedig még nézni is iszonyat izgalmas volt.

Az atmoszféra végig egységes, olyan szívbemarkoló-féle, mint amikor sok év után meghallod a Futrinka utca zenéjét. Édesbús, és szép. Nagyon szép.

Az Ori a “kijátszás” után még hetekig téma volt köztünk időnként, az élmény mindannyiunknak remek volt. Van még remény szülőként olyan játékokat találni a kiskamaszoknak, amiktől a tizenkét éves önmagam ne akarna éjszakánként rémülten sikoltozva menekülni.

De minden csoda három napig tart, hát vegyük elő a csákányt, és induljon a hentelés…

Ori and the Will of the Wisps - igéző képek a világ legszebb videójátékából: