Mióta része az életednek az önkénteskedés és az adományozás? Miért fontos ez számodra?

A jótékonykodás egészen fiatal korom óta meghatározó része az életemnek. Kilencgyermekes családban nőttem fel, én voltam a legkisebb. Tizenhárom évesen veszítettem el az édesanyámat és akkor, abban a törékeny élethelyzetben fogalmazódott meg bennem először: ha csak tehetem, mindig segíteni fogok másokon. A jótékonykodás számomra azóta sem elsősorban anyagi kérdés. Sokszor egy mosoly, egy ölelés, egy figyelmes gesztus is elegendő ahhoz, hogy valaki érezze: nincs egyedül. Hiszem, hogy ez mindannyiunk közös felelőssége. A segítség lehetősége minden nap ott van előttünk, csak észre kell vennünk, ki az, akinek épp szüksége van ránk.

Kiknek szeretnél segíteni elsősorban?

Soha nem döntöm el előre. Mindig az élet sodorja elém azokat, akiknek épp szüksége van segítségre. Én pedig minden este azért imádkozom, hogy másnap is legyen olyan ember, akit támogathatok – bármiben. Ez néha egészen apró dolgokat jelent. Előfordul, hogy egy idős néninek segítek lejutni a lépcsőn, vagy ha a gyógyszertárban azt látom, hogy valakinek nem elég a pénze, kiegészítem. Ha tudom, hogy egy család nehéz helyzetben van, bevásárolok nekik. Nem tervezhető cselekedetek ezek, egyszerűen észre kell venni a pillanatot, amikor ott a lehetőség a jóra.

Nyitott szemmel és szívvel jársz a világban. Miért tartod különösen fontosnak ma, hogy aki megteheti, önkénteskedjen és adakozzon?

Nemrég egy felhívás jelent meg Újfehértón: süti felajánlásokat kértek egy súlyosan beteg kisfiú gyógykezelésének támogatására. Hat évvel ezelőtt már rendeztünk számára egy jótékonysági süti vásárt. A lányommal barackos süteményt sütöttünk, a licitek révén pedig 260 ezer forintot sikerült összegyűjteni. Most, hogy ismét elindult egy alapítványi gyűjtés, nem is volt kérdés, hogy újra csatlakozom. Számomra a segítség nem alkalmi cselekedet, része a mindennapjaimnak.

Az önkéntesség nemcsak az adásról szól, hanem közösséget is teremt. Kialakul körülötted egy háló olyan emberekből, akik hasonlóan gondolkodnak, mint te.

Igen, és talán ez a jótékonykodás legszebb része. Biztosítósként nap mint nap találkozom emberekkel – az utcán, a boltban – és gyakran rám mosolyognak, megszólítanak. Sokan mondják: „Ancika, ha mindenki olyan lenne, mint te, egészen más világban élnénk.” Számomra ez már önmagában visszajelzés. Egy csendes megerősítés arról, hogy van értelme annak, amit csinálok, és hogy amit adok, az valóban elér másokhoz.

Mesélj arról, hogyan született a nyári kerékpártúra és a slambucfőzés ötlete!

Tavaly karácsony előtt adománygyűjtést szerveztünk a Generali a Biztonságért Alapítvány és a Vöröskereszt közreműködésével: tartós élelmiszert és tisztálkodószereket gyűjtöttünk rászorulóknak. Megható volt látni, mennyi jó szándékú ember él körülöttünk. Az irodában már alig fértünk a csomagoktól. Volt, aki csak kíváncsiságból tért be – azt hitte, valamit árulunk. Aztán, amikor meglátta a plakátot, szó nélkül átment a boltba, és visszatért két csomag tésztával vagy egy doboznyi adománnyal. Ez az összefogás mélyen megérintett. Akkor éreztem meg igazán: sokkal több jó szándék van az emberekben, mint gondolnánk, csak kell valami, ami felszínre hozza. Innen jött az ötlet: legyen nyáron egy közösségi élmény, ami nem a pénzről szól, hanem arról, hogy együtt vagyunk. Így született meg a kerékpártúra gondolata. Van tőlünk kilenc kilométerre egy tó, azt terveztem, hogy oda biciklizünk ki. Reméltem, hogy talán ötvenen eljönnek. Végül százötvenen vettünk részt a túrán. Akkor még nem is tudtam, hogy ezzel egy országos versenyhez is csatlakoztunk.

Megfogadtam, hogy mindenkit vendégül látok ebéddel, saját költségen. Végül slambucot főztünk, amihez rengetegen hoztak alapanyagokat: krumplit, hagymát, szalonnát. Erre az alkalomra sütöttem szerencsesütit is: muffinokat, amelyek mindegyikébe a lányommal elrejtettünk egy-egy apró, kapszulába zárt üzenetet. És hogy még személyesebb legyen az élmény, díjakat is osztottam három kategóriában: a legtávolabbról érkező, a legfiatalabb, és a legidősebb résztvevő részére. Minden díjazottnak készíttettem egy-egy gravírozott oroszlánfigurát, emlékeztetőül, hogy ők valami különlegeset vittek véghez. A nap végére az egész túra olyan lett, mint egy nagy családi nap.

Ez a kerékpártúra annyira jól sikerült, hogy utána a városban szinte csak erről beszéltek és az emberek már várják a következőt. Ezért a gyermekeimmel – akik immár a kollégáim, mert csatlakoztak hozzám a Generalinál – úgy döntöttünk, hagyományt csinálunk belőle, így mostantól minden évben megszervezzük a túrát. Mert ezek a közös élmények azok, amik igazán összekötnek bennünket.

Karácsony közeledtével is készülsz valamire?

Igen, újra adománygyűjtést szervezek az irodámban, a Generali THSN (The Human Safety Net) programjának keretében, a Vöröskereszt javára ugyanúgy, mint tavaly. Emellett figyelem, hogy hol van szükség támogatásra és egyénileg is segítek, ahol csak tudok: ha kell, bevásárolok, süteményt sütök vagy kiváltom a gyógyszert. Számomra a karácsony nem elsősorban az ajándékokról szól, hanem arról, hogy egy kicsit még jobban odafigyeljünk egymásra.

Mit javasolnál azoknak, akik még nem adományoztak? Hogyan lehet jól segíteni másoknak?

A legfontosabb, hogy soha ne kényszerből tegyük. Az igazi segítség belülről, szívből fakad. Én mindig azt javaslom, tedd fel magadnak a kérdést: mi lenne, ha te lennél a másik oldalon? Ha nem lenne mit enned, ha beteg lenne a gyermeked, ha egyik pillanatról a másikra minden bizonytalanná válna? Ez a szemlélet vezet a munkámban is. Biztosítósként sem egyszerűen „csak” szerződéseket kötök, mindig arra gondolok: ha én lennék a túloldalon, mit várnék el? Ugyanez irányít az adományozásban is. Nálam nincs olyan, hogy „letelt a munkaidő”. Ha valakinek szüksége van segítségre –akár csak annyi, hogy el kell vinni orvoshoz –, akkor ott vagyok.

Volt egy eset, amit sosem felejtek el. Hajnal négykor csörgött a telefonom. Ismeretlen szám hívott, nem szólt bele senki, csak halk nyöszörgést hallottam. Azt mondtam: „Ancika vagyok. Miben tudok segíteni?” Semmi válasz. Segíteni akartam, ezért lementem az irodámba, beültem a gépem elé, és a telefonszám alapján kikerestem, hogy nem valamelyik ügyfelem-e az illető, akinek segítségre van szüksége. Kiderült: egy idős néni, aki rosszul lett és miközben hívott, kómába esett. Azonnal mentőt hívtam. Az orvosok később azt mondták: ezen múlt az élete.

Adni jó, és ezt a mintát te továbbadod a gyermekeidnek és az unokáidnak is.

Igen, és talán ez az, ami a legtöbbet jelenti számomra. Tizenöt évvel ezelőtt egy édesanya jött be hozzám az üzletbe. Megmutatta a kisfia cipőjét, ami teljesen szét volt szakadva. Megkérdezte, tudnék-e segíteni ötezer forinttal, hogy vehessenek egy újat. Odaadtam neki a pénzt, és megkértem, hogy ha megvették, hozzák be megmutatni. Amikor visszajöttek, ott volt velem az ötéves unokám is. Nála volt az aznapi fagyipénze, ötszáz forint. Odajött hozzám, és könnyes szemmel azt mondta: „Mami, én ezt is szeretném odaadni a kisfiúnak.” Ez volt az ő első adománya.

De ugyanígy figyel másokra a fiam is, aki egyszer például az autóból meglátott egy idős nénit az utcán, két nehéz szatyorral cipekedni. Megállt és segített neki. Amikor ezt elmondta, azt éreztem: megérte. Átadtam valamit, amit most ő is továbbad és az unokám is viszi magával.

A másik unokám most lesz öt éves. Amikor először aludt nálunk, lefektettem, és azt mondtam neki: „Feküdj rá erre a párnára, mert ez tele van szeretettel.” Csodálkozva nézett rám: „De mami, hogy lehet egy párna tele szeretettel?”Azt feleltem: „Úgy, hogy minden nap töltöttem bele egy kicsit a szeretetemből és amikor bevarrtam, benne maradt. Ha ráfekszel, átmegy a kis szívedbe és onnan tovább tudod adni másoknak.” Gondolkodott egy pillanatig, majd megkérdezte: „És nekem marad belőle?”Azt válaszoltam: „A szeretet soha el nem fogy.” Ez a mondat azóta szállóige lett a családunkban és ez a belső iránytű vezet a magánéletemben és a munkámban is.